Page - 110 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Bevezetö Kötet (I), Volume 2

104 Igen, a „legvaskosabb anyagiság", a ledérség és könnyelmű élet hirhedt városa még mindig jelentékeny jutalékát állítja ki a szép és nemes őszinte tisztelőinek, és pedig magából a népből, s a színházak, miként valaha, még mai napság is minden este túlságig megtelnének, ha — sok minden másként volna. Azonban beállott először is ez élvezet nagy megdrágulása úgy, hogy annak árát a maga és hozzátartozói számára bekeresni az egyszerű kis polgárra, a kevésbbé jómódú üzleti emberre nézve, a jelen átmeneti idő egyéb nehéz terhei mellett, csaknem lehetetlenséggé lőn. Azután meg majd hogy nem rendszeresen vették el a nép kedvét attól, hogy a színházban állandóan örömét találja. A népszínházak lelkiismeretlen és minden tehetség nélküli igazgatói nagyon is merészen számítottak a jóindulatú és türelmes közönség elnézésére és értelmetlenségére, s avúlt szellemi táplálékkal, haszontalan „jellemképekkel", ostoba bohózatokkal és képtelen egyveleggel tartották, s ezt a fonák, ízetlen kotyvalékot holmi szemfényvesztő fogásokkal, ama bizonyos „könnyedén izgató" szerekkel, csengő-bongó hangicsálással, hatásra számított vastag kétértelműségekkel, csiklandozó, úgy nevezett pikantériákkal igyekeztek ínye szerintivé tenni s elnyeletni vele. Ez aztán végre mégis fölháborítá az oly soká bolonddá tartottakat, kezdték sajnálni az ilyenekre pazarolni pénzöket és idejöket s egyszerűen elmaradtak a drámai múzsának egykor oly népszerű helyeitől. Merre fordúlt tehát a színháztól elmaradott közönség, hogy a nap fára- dalmai, a bevégzett munka után egy kicsit elmulasson, estéit kellemesen töltse, szórakozzék, hogy erőt merítsen a pihenésből és fölviduljon ? Hiszen valósággal másfelé kergették, így hát ment arra, a hova már egyszer, sok évek előtt úgy is eljárogatott, hol apja s nagyapja is mulatgatott, mikor néhány órára fölvidúlást keresett. Fölkereste megint az ő „népénekeseit", s az ezek szakmája és műsora által nyújtott élvezeteket. Százesztendős történetet kellene elbeszélnünk, ha a „bécsi népénekes osztályt" ismertetni akarnók, itt levén mindenkoron az a hálás talaj, a hol a népéneknek és népdalnak már Augustin fráter idejében e kegyetlenül elfajzott dudvája, a régi, nemes Meistersängerek ez alantas válfaja, a vonzó troubadourok, minstrel-énekesek és kedves vándordalnokok e torzképe újra meg újra a legbujábban fölburjánzott. A mennyei zene ez elkorcsosúlt terjesztőinek osztálya s általában a népies vigalmaknak ez a neme sokat veszthetett hiteléből már e század első évtizedében egész a harminczas évek közepéig, mivelhogy e „műfajt" ez