Page - 119 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Bevezetö Kötet (I), Volume 2

113 gyűlöletet, sem az ezek után következő sok ezerek ellen; az irigység meg épen távol vagyon tőlök. Ezek a valódi emberbarátoknak ama jó indulatú osztályát alkotják, kiket kielégít már az is, hogy többi polgártársaik nagy tömege a maga izlése, a maga tehetsége, aztán meg az időjárás és időszak szerint úri módon élvez. S ezért ók komoly őszinteséggel csodálják meg a csengő-bongó pompás fogatokat a corsón, oda állanak az indulóházak elé s nézik az érkezőket, nemkülönben a világ minden tája felé széledőket; a színházak és báli helyiségek bejáratainál ott szemlélik a vendégek ragyogó öltözékeit s úgy tudnak örülni többi felebarátjaik örömeinek, hogy a szentírás sem követelhetné nemesebb értelemben. Ha mégis valami külö- nösen élvezetes napot akarnak engedni magoknak: akkor kigyalogolnak a Schmelzre s ott végig néznek egy fegyvergyakorlatot, vagy épen valami nagy katonai parádét, a mint hogy — különben is nyugdíjas és kiszolgált katonák levén többnyire — nem csekélyebb érdeklődéssel kísérik az újonczok begyakorlását, az őrváltást, az aggharczosok kivonúlását vagy épen a kis gyermekek játszó tereit is. Mekkora távolság van e galambtermészetű, meg ama lármás emberek között, kik mint ismeretes, szenvedélyes „új bor-kóstolók" egy egész külön osztályt képeznek, s a kiket minden kigondolható időben, örökké egész bizonyossággal ott találhatni, a hová „az Atyaúristen a karját kinyújtotta", tudniillik a külvárosi csapszékekekben. Ezzel aztán (kellemetlen ugyan, de egyátalában ki nem kerülhető) azt is fölpanaszoljuk, hogy annak a felekezet- nek, mely az „újboru — a „Heuriger" — tiszteletére egyesűit, Bécsben rengeteg lélekszáma van, hogy a város apraja, nagyja, és pedig mind a két nemből, ennek a hívei közé tartozik. E lebújok és vándorló sátorkorcsmák látogatóinak túlnyomó nagy részénél nem az a fő dolog és a tulajdonképi czél, hogy szomjúságát a szőlő idei levével oltsa el; nem; — e helyeken az itt leginkább burjánzó s itt minden alkalommal előforduló „hecz", a „Grand-Remasuri", aztán a vaskos „Urulk", a „lármás beszéd" és egyéb, sokszor botrányos „tréfa" az a mágnes, mely a zajosabb mulatságra mindig készen álló e népet a „karczos"-nak, (melynek a bécsi ember „Gerebelte" és „Schmeckete" fajtáját ismeri) ez ismeretes köreibe be-bevonja. Nem tagadhatni ugyan, hogy e helyiségekben, a hol a túlságos tisz- taság nem tartozik a szigorú szabályok közé, az erősen „neki vídámodott", csapongó s gyakran kötekedő czimborák e lármás, kurjongató, daloló, tomboló és kaczagó tömege között imitt-amott csendes, békés, senkinek o. 15