Page - 563 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Bevezetö Kötet (II), Volume 3

563 azonos volt Ausztria lemondásával Németországban és Olaszországban. Ha mindazonáltal a bécsi udvar a közvetítő hatalmak kárpótlási tervének alá- vetette magát, sőt, midőn Francziaország és Oroszország viszonya feszültebbé vált, kiengesztelésöket igyekezett létrehozni; ha aggodalmasan törekedett Bonapartéval minden viszályt kerülni és süketnek mutatta magát Anglia csábításai iránt, a mely új háborúra sarkalta a császári udvart; ha az angol- franczia háború megújúlásakor szótlanúl túrte a francziáknak Hannoverába való bevonúlását s a hangos rosszalásnak egyetlen szavát sem nyilvánította az ettenheimi gyalázatos eset (Enghien herczeg kivégzése) alkalmából: ez a hangúlat a pénzügyileg és katonailag kimerült állam békeszükségletéből eredt, a melyet senki mélyebben nem érzett, mint Károly főherczeg. Ámbár ekkor ő volt a had- és tengerészetügyi miniszter s buzgalommal fáradozott a birodalom véderejének fokozásán, a hadügy czélszerű reformján — külö- nösen az úgy nevezett capitulatio behozatalával, — mégis lelkes szószólója lőn a békének, a melyre Ausztriának sürgősen szüksége volt, mielőtt új küzdelmek veszélyének tette volna ki magát. A franczia forradalom további folyama azonban megsemmisítette ezeket a béketerveket. Bonaparte a forradalmat, a melynek gyermeke volt, anarchista mozzanatait illetőleg megfékezte ugyan, a mi őt az osztrák államférfiak előtt majdnem rokonszenves egyéniséggé tevé. Ellenben épen most, midőn az egész közhatalom egyetlen mindenható hadvezér kezében összpontosúlt, a forradalom hódító irányzata annál élesebben lépett elő. Míg a franczia köztársaság szabadságfáival a maga felforgató eszméit is átültette ama fiókköztársaságok talajába, a melyekkel mint a védencz államok koszo- rújával körülövezte magát: addig I. Napoleon visszatért ugyan a monarchicus alapra, csakhogy a Nagy Károly császár mindent átölelő szellemében, a kinek világbirodalmában csupán az uralkodó házhoz tartozó alkirályok és katonai segélyt nyújtani köteles húbérállamok voltak. Hogy valóban ez az irányzat szolgált a „francziák örökös császára" czím alapjáúl; hogy ennek folytán e czím elismerése azonos volt a német császári méltóságról való lemondással s a forradalmi tanok szentesítésével, s hogy mindezért az „Ausztria császárja" czím épen nem adott egyenértékű kár- pótlást, azt akkor Gentz ismert éles látásával helyesen felfogta. De bármilyen figyelmet érdemeltek — elméletileg véve — a híres publiczista kifogásai, a valóságban mégis alig maradt más választás, mint I. Napoleon császárságával a hasonértékú osztrák császárságot állítani szembe s mindenesetre kiemel- 71*