Page - 46 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország I (1), Volume 5/1

46 A Kárpátokon a vereczkei szoroson keltek át s a Latorcza völgyén alászállva, Munkácsnál ütöttek legelsőbben tábort, honnan a puszták szilaj fiai kimondhatatlan örömmel legeltethették szemeiket a buja legelőkben gazdag, beláthatatlan alföldi síkságon. Mikor történt a magyar nemzet kiköltözése az ősi hazából, — mit Béla király névtelen jegyzője Kr. u. 884-re helyez; — mikor szállották meg a magyarok Lebediát és azután Etelközt ; mely évben folyt a bolgár- magyar háború s ennek következtében mikor kezdődött a mai Magyarország elfoglalása: a hazai, byzanti, nyugoti és orosz források adataiból biztosan megállapítani nem lehet; csak annyit állíthatunk bizonyosnak, hogy a honfoglalás sem 889 előtt, sem 896 után nem történhetett. A honfoglalás korában a mai Magyarországot, az egykori roppant hún s a Nagy Károly által lerombolt avar birodalom székhelyét, gyér népesség lakta, melynek legnagyobb része szlávokból állt, kik a Dunán túl s a Felföld egyes völgyeiben az avarok elnyomva lézengő maradványaival, a nyugoti határszélen német gyarmatosokkal, az Al-Duna mellékén bolgár telepekkel vegyesen, apró főnökeik alatt szétszakadozva éltek ; a Száván és Kulpán túl pedig a VI. században a Kárpátok éjszaki lejtőiről az Adriai tenger mellékére telepedett horvátok törzsei tanyáztak. Némileg rendezett állami élet e területen csak a német fensőség alatt állott Nagy-Morvaországban volt, mely a Felföld nyugoti részét foglalta magában s a Dunán túlra is kiterjedt. E szláv állam végromlása, melynek fejedelme, Szvatoplug, függetlenségre törekedve, épen a honfoglalás idejében elkeseredett harezot folytatott a német birodalom ellen, miután a németek nyugotról, a Tisza síkjára telepedett magyarok pedig keletről folyvást szorongatták, csak idő kérdése lehetett. Nagy-Morvaország a nyugotra törő magyarok csapásai alatt csakugyan még Árpád életében összedőlt ; 906 után az évkönyvek többé nevét sem említik. Olyan harezokban edzett, jól gyakorlott és fegyelmezett könnyű lovassággal, milyen a honfoglaló magyar volt, mely az íjjal, e rettentő fegyverrel, előre vagy hátra nyilazva, egyaránt bámúlatos ügyességgel tudott bánni, mely minden fáradságot, hideget, meleget, éhséget és szomjú- ságot könnyen tűrt, nem hogy a Duna és Tisza mellékén talált néptöredékek nem daczolhattak, de Nyugot- és Kelet-Európa egy hadserege sem bírt évtizedeken át sikerrel mérkőzni. E lovasságnak a honfoglalás munkáját néhány rövid év alatt végrehajtani nem lehetett nehéz föladat. Ekkor a pusztai élethez szokott magyar nép a síkon és rónákon szállott meg,