Page - 186 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország I (1), Volume 5/1

186 járva, elesett a hazáért; míg, hogy a számtalan kisebb csatákból is említsünk egyet: öt évvel később (1657 június 28) már messze benn a török hódolt- ságban, Csikvárnál, Székes-Fehérvár alatt volt egy összecsapás, melyben a gróf Szapáry család óse, Péter, tanúit, vitéz ifjú, három sebbel borítva, török fogságba esett, Budára került, s csak több mint négy év múlva tudott, sok sanyarúság és kínzás után, 22.000 tallér váltságdíj mellett kiszabadúlni. A becsapásokat csak részben volt képes megakadályozni vagy meg- torolni ama 80-nál több, kisebb-nagyobb vár őrsége, melyeket az ország határán Szatmártól az Adriáig nagy költséggel és munkaerővel tartottak fenn. A felvidéken, a tiszai részeken, melyeknek főkapitánya Kassán székelt, Szatmár, Kálló, Tokaj, Ónod, Szendrő, Putnok voltak a nevezetesebb várak. Dunán innen, az érsekújvári vagy hegy-elvi generalatusban Ersek- Ujvár volt a főerősség, melyet az esztergomi érsekek építettek, és jó részben papi pénzen tartottak fenn. Túl a Dunán Győr volt a fővár, s azon túl, le Pápának, Veszprémnek, Zalában számos kisebb-nagyobb erőd a Kanizsa felé való generalatust képezte a Muraközig, Légrádig, melyet a Zrínyiek tartottak és védelmeztek meg erős kézzel, s melyen túl azután a tótországi és horvát végek következtek. Mindezek azonban csak múlékony védő eszközöket nyújtottak, s a lelkesebb hazafiak — a bécsi béke óta minden külső-belső csapás daczára is lassan felocsúdó országban — már biztosabb, állandóbb eszközökről kezdtek gondolkodni az ország megvédésére, meg- maradására. Ezt a gondolatot senki sem táplálta, hirdette nagyobb hévvel és tisz- tább lelkesedéssel, mint gróf Zrinyi Miklós, a horvát bán (1647 — *664), Györgynek, kit Pázmány a katholikus hitre térített, fia, a szigetvári hősnek szépunokája. Költő, kinek a magyar irodalom legelső, még máig is utói alig ért eposzát, a szigetvári veszedelem megéneklését köszöni, idealismusát bevitte a politikába, a csaták zajába, de nem azért, hogy a valót ne lássa, hanem hogy erőt merítsen a nehéz, a csüggesztő küzdelemben. Látta nem- zetének fogyatkozásait, de nem tudott belőle kiveszni a hit, hogy a magyar akármelyik nemzettel kiállja a versenyt, hogy mindenre, mi hazája meg- mentésére szükséges, képes, csak igazán akarjon, és kellőképen vezessék. A várakban elszórt végbeli hadak mellé egy állandó magyar hadsereg föl- állítása volt czélja, mely mindig résen legyen az ország védelmére. Híven a jelszóhoz, melyet 0 írt meg egyik munkájában — „ne bántsd a magyart !u — fölébreszteni, egyesíteni törekedett az ország védelmére minden erőt, mely