Page - 258 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország I (1), Volume 5/1

258 mindebben József főherczeg íiádorispánnak, ki II. Lipótnak fia, Ferencz királynak testvéröcscse, Mária Teréziának méltó unokája volt. Alig volt még húsz éves, mikor Pozsonyban (1796 november 12) nádorrá választották. Méltóságát tovább viselte ötven évnél, s ez idó alatt nem volt a nemzet életében jelentékenyebb mozzanat, melyet a legmelegebb érdeklődéssel ne kisért, elő ne mozdított volna. Magyarnak érzé magát és magyar akart lenni külsőleg úgy, mint lelkileg volt. Magyar nyelvtanára a kufsteini és spielbergi rab, Martinovich társa, Verseghy volt ; de ha a magyar nyelvet nem bírta is már teljesen elsajátítani, egyet tudott: ismerte és megértette a magyart. S egész életének fő és folytonos s nem sikertelen törekvése volt, hogy a nemzet és a monarchia másik részének hatalmi tényezői szintén megértsék egymást. Erre pedig Mária Teréziának legválságosabb napjai óta nem volt annyira szükség, mint 1809-ben, mikor újra kitört a franczia háború. Ausztria, 1804 óta önálló császárság, és Magyarország, közel eső szövetséges nélkül, egyedül állottak szemben a nagy imperatorral, kit német, olasz, lengyel, orosz segédhadak támogattak. Nem telt bele egy hónap és Napoleon diadalmas seregével Bécsben állott s magyar kiáltvány- ban felszólítá a magyar nemzetet: válaszsza külön ügyét királyáétól. „Csak az ausztriai császár, — irá, — nem a magyar király izent nekem háborút." „Semmit sem kivánok én ti tőletek, egyedül csak azt akarom látni, hogy szabad és független nemzetté legyetek. Vágynák még ti nektek tulajdon nemzeti erkölcseitek, vagyon nemzeti nyelvetek és dicső eredeteteknek régi- ségével méltán dicsekedhettek. Szerezzétek most vissza lételeteket; legyetek újra, a kik valaha voltatok. Gyülekezzetek össze Rákos mezejére őseitek szokása szerint ; tartsatok ott nemzeti gyűlést és adjátok tudtomra végzé- seiteket. " Napoleon e felhívása azonban, melyet Bacsányi János, Martinovich egykori fogolytársa fordított magyarra, nyom nélkül hangzott el. Ferencz királyi családjával magyar földön, Budán, Egerben, Komáromban, Tatában talált biztos helyet, s a magyar nemesség, a nádorispán vezérlete alatt, ismét fölkelt a fenyegetett trón védelmére. „Magyarok vagyunk! — mondá a nádor — kik, mennél nagyobb bennünk a bizalom, annál többet teszünk!" A fölkelő nemesség egy része ott küzdött Karakónál a Marczal vizénél (1809 június 10) és védte János főherczeg visszavonulását, ki Olaszországból jövet Pápa felé hátrált, és ott harczolt a győri csatában (június 14) szeren- csétlenül, de nem vitézség nélkül.