Page - 260 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország I (1), Volume 5/1

260 Másutt sem tudott a magyar és osztrák vitézség Napoleon katonai lángeszén diadalmaskodni. Aspernnél (május 2 1 — 22), melyre a magyar Gyulai (60-ik számú, sokáig Wasa nevet viselő) ezred intézte az első táma- dást, s mely helység házai közt az erdélyi Benyovszky (31. számú) ezred küzdött diadalmasan a franczia gárda tirailleurjeivel, a magyar gránátos, bakancsos és huszár vetélkedett ugyan Ferencz császár és király többi csapataival, és Napoleon minden támadása megtört Károly főherczeg seregén, de már hat hét múlva a wagrami nagy csatavesztés (július 5—6) megsemmisíté e taktikai győzedelem minden eredményét. A schönbrunni béke nagy áldozatokat rótt a monarchiára (1809 okt. 14), s a magyar korona birtokából is elszakította Horvátország Száván túli részeit és Fiumét. A szerencsétlen békét, mint a hosszas háborúk következménye, az állam pénzügyi bukása követte. A papírpénz értékét l/5 részére kellett leszállítani (1811 febr. 20), s a pénzügyi bajok még akkor sem szűntek meg mindjárt teljesen, mikor hosszú, nehéz háború után végre Napoleon hatalma is megtört, Ferencz király szövetségeseivel Párisba bcvonúlt. Magyar huszárok — a 4. számú hessenhomburgok, a kilenczvenes évek Greven huszárjai — a Rhónet és a Felső-Loiret (1814 márczius 20, ápril 7) átúszták, és Simonyi József óbester, a nyers szabolcsi fi, miután Fontainebleauban Napoleon császári trónjába ülve, pipája hamvát annak karfáján kiveregette, Mária Lujza szobájában huszáraival lovagiasan csákót emelt, s e szavakkal: „magyarok voltak itt!44 nem engedé, hogy a kastélyból bármit is elvigyenek. A háború után a monarchia visszakapta némi kivétellel mindazt, mit 18 év alatt elvesztett, sőt még nagyobbodott is ; de a sebek, melyeket a háború ejtett, még sokáig sajogtak. A nemzeti fejlődés azonban e csapások alatt sem szünetelt, mint a török időkben, a zsitvatoroki béke után, lappangva erősödött, keresve alkalmat, módot, a mikor nyiltan is mutatkozzék. Már az 1807-iki országgyűlésen Sopronmegye lánglelkű követe, Nagy Pál, az „őr Cato", ki „villámokat szórt" a „népek milliói állapotáról", a „misera contribuens plebs" érdekeiről beszélt, s bár akkor még hallania kellett ily közbekiáltásokat: „Ne stultiset!" „Ne bolondozzon az úr!" — az eszme, a gondolat, mely az ország szabadsága, jólléte alatt már nemcsak a nemesség szabadságát és jóllétét értette, lassan bár, de mindinkább terjedt és erősödött. Még inkább terjedett és erősödött az a gondolat, melyet a nagy szónok