Page - 310 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország I (2), Volume 5/2

310 A megmaradt parázson végűi a pásztorok keresztül terelik a csordáikat, ez megóvja azokat a dögvésztől, s a mi még élve maradt parázs, azt a gyermeksereg mezítláb tapossa el. A szertartás végeztével a legények gyújtanak örömtüzeket, éneklik az „ipsilángi rózsa" dalát s a hegyoldalon tüzes kerekeket futtatnak alá, kiki a maga szeretője nevét hangoztatva a maga tüzéhez." így tartá fenn ezt a népszokás még ma is sok vidéken, kivált a Bácskában és a Dunán túl néhol, a szent-ivánéji tűzünnepben. Régi hagyományokból, krónikások leírásaiból, székely népmondákból állítottuk össze az őshitűeknek következő temetési szertartásait : „Egy kiváló levente halálakor a „sirató" asszonyok megmosdatják az elesett hős daliát a szent patakban, felöltöztetik a legfényesebb fegyverzetébe s lefektetik a ravatalra, betakarva egész vég selyemmel. Az asszonyok gyászból fehérítetlen vászon köntöst vesznek föl, fejükre a pillangós főkötő helyett fekete kendőt kötnek. Aztán előlépnek a hegedősök s koboz és hegedű szó mellett énekelnek a hős viselt dolgairól, túlvilági életéről, míg a megölt hős ősz apja a puszta földön ül a ravatal fejénél. Ez alatt a szent patak forrásánál roppant vermet ásnak : annak egyik oldalfalához nagy szál tiszafát állítanak fel, annak a hegyében lobog a megölt hős kétágú zászlója az arany nappal. Majd a verem három oldalára huszon- négy tölgyfa rudat állítanak föl, hegyes kopjavéggel. A nyugoti oldala meneteles marad, hogy le lehessen bele szállni. Ez az első nap a virrasztó. E napon senki nem eszik, sem bort nem iszik, csak sört isznak, s majdan minden évfordulón megülik e napot, egy kijelölt „torló"-nál. A második nap a halottkövető. A mint az első hajnalkaczcigás támad, megharsan a horkások kürtfúvása; a „bú leányok" éneke rázendűl : „hajnal van, szép piros hajnal, aranyos hajnal!" Az áldozat-dobon hetet zubbantanak. Ekkor a halott hős apja görbe késével levágja a fejéről lelóggó bal- hajfonadékát, a legdrágábbat, a mit az őshit szerint adhat, s azt a halott kezébe teszi. Ez alatt a kádárok előhozzák a „tokos" lovat, az elhunyt hős kedvencz paripáját, fekete selyemmel letakarva, felnyergelve, felkantározva. A holt vitézt felemelik társai a nyeregbe, hozzá kötözik a terhelőhöz lábainál fogva,