Page - 389 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország I (2), Volume 5/2

389 A magyar népviselet jellemzőbb fő darabjai : I. Nőknél: Ingoili fehér gyolcs vagy patyolat, néhol halvány- sárgára is mártva, vagy gyengén kikékítve; néhol, mint Körmend felé, karmazsin piros vagy világos kék. A nyaknál sűrű egyenletes redőkbe szalag közé szegve, mely redők mellen és derékon arányosan tágűlva folynak alá; csipke gallérral vagy a nélkül, a nyakon 10—12 sor kaláris, aczél gyöngy vagy ezüst lánczocska a fiatalnál. Az ingújj bő, néhol egy csík hímzéssel, rendesen csipkével végződik, melyet könyökön felül vagy csuklónál szalaggal bokorkötésre kötnek meg. Az ingvállra szalagokkal kivarrt, néha gyöngyökkel, vagy arany-ezüst csipkével borított, vagy ugyanilyen fonállal kihímzett, ezüst csatokkal kap- csolt, mélyen kivágott, testhez álló mellény ke (pruszlik, pruszka) jön ; a nyakra kis könnyű selyem kendő, melyet a mellen átvéve, bokros kötéssel erősítenek a mellényhez. Néhol azonban kendőre kendő borúi hármasával, négyesével is. Az ingv állat szoknya-öv szorítja derékhoz á csípő fölött, honnét bő redőkben foly le a rövidke szoknya (viganó, rokolya), melynek anyaga a vidékek ízlése s vagyonossága szerint egyszínű meggy-, égszín, tenger- zöld selyem, atlasz, bársony, mint a Jászságban, vagy élénk virágú karton és szőrkelmék, mint Mátyus földén. A ránezok mesteri kézzel vannak össze- rakva, hogy a virágok egymásra essenek. Az ünnepi öltözet a hétköznapitól színben és szabásban mindenütt különbözik. Vasmegyében ünnepen fehér, egyébkor nagyvirágú tarka kelmék, Mátyus földén ünnepen színes selyem, hétköznapon saját szövésű vászonneműek járják. A kötény elmaradhatatlan kiegészítő része a női viseletnek. Színe ízléssel választva a szoknya színéhez; a Hajdúságban „ezer-ránezos" ; Makó vidékén bő redős, fekete; különböző színű vagy virágos ritkaság, a fehér tisztességtelen ; ellenben Mátyus-földén a viselő tisztához elengedhetetlen a csipkés szegélyű bő fehér kötő. Vasban, Baranyában a fehér viganóhoz színes egyszínű, tarkához fekete és kék selyem járúl. Lábbeli. Semmi esetre sem a kényszerűség, inkább egy kis hiúság, vagy valami ősi hagyomány hozza azt magával, hogy a fiatal nő, mikor láttatni akar, mezítláb járjon, s házias öltözködésének — hogy úgy mondjuk — nemleges kiegészítő része legyen a tisztán tartott épalkotású láb. Bizonyos, hogy nagy vidékek női fiatalsága még máig is tetszik magának ekként, s az a szokása, mely állítólag valamikor divatozott, mely szerint a piros csizmát a templom küszöbén bemenetkor felhúzta, kijövetkor ismét levetette,