Page - 479 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország I (2), Volume 5/2

479 jövedelmező erdei, a tiszamenti tölgyesek. Hasonlók valának ezek a ma világhírű szlavóniai tölgyerdőkhöz. Ez erdőkből ma már csak hírmondókat lehet találni a Tisza kanyargásainak egyik vagy másik zugában, görbe, ágas-bogas és csúcsban száradó fákkal. Tavaszszal és nyár elején rendesen elöntötte ez erdőket az árvíz s a még meglévőknek ma is ez a sorsuk úgy a Tisza mentén, mint a Duna melletti bácskai és a bégamenti tölgyeseknek is; ez ár dúsan táplálja a talajt termékenyítő iszapjával s vidoran tenyésző életet biztosít a fának és erdőnek. A magyarországi és szlavóniai tölgyerdőknek van egy oly jelensége, melynek megemlítését itt nem mellőzhetjük, mert megható szépségével, vagy esetleg borzalmával bámulatra kelt. Ez az árvíz által elöntött tölgyes képe. Ki a Kárpátok alatt élt, vagy a Székelyföld regényes tájain nőtt fel s a fenyőkoszorúzott bérczekhez van szokva, avagy az erdőt csak hegy- oldalon tudja képzelni, az bizonyára alig hajlandó elhinni, hogy hazánkban számos milliókat érő oly tölgyerdők vannak, melyeknek 20—30 méter magas fái tavaszszal rendesen 3—4 méter magasságig vízben állanak, hogy ezek között ilyenkor a rendes járás-kelés csónakon történik s hogy az ára- datban néha még gőzhajó füttyét is hallhatni. A földet, a meddig a szem ellát, köröskörűi víz borítja s az abból itt-ott kiemelkedő nádak tetejét lengni látva, maga elé képzelheti az ember a Humboldt által oly szépen leirt délamerikai Llanó-k és Pampá-k képét. A vízből kiálló törzsrészekre és magasabb bokrokra csoportosan tekerődznek a kigyók; amott a bús lemondással guggoló róka úszik egy ringó szálfán ; szárcsák, réczék s más vízimadarak repdesnek csónakod mellett, fejed fölött pedig fehér és fekete gólyák, meg a halász- és kigyász-sasok kóvályognak; az üde zöld színnel pompázó erdő fáin vidám rigók fütyörésznek s a messzire terjedő víz sima tükrében virágzó tölgyek és szép lombú nyárfák tükröződnek vissza. A mily szép és megkapó e kép vidám tavaszi napon, épen oly rémüle- tes akkor, midőn a sima hullámokat a vihar ereje hánykódó rengésbe hozza; vagy ha szélvész rázza a fákat s letördelődző ágaik messze elhalló recse- géssel zuhannak le az áradatba. Sajkáddal ilyenkor az erdő közt haladva nem tudod, hogy a vízből kiálló tuskókat, vagy útadban álló fákat kerűljed-e, avagy a törésre hajló fák és ágak közeléből menekülj, még pedig mindezt csónakod lehető leglassúbb tartásával, nehogy a gyors haladás erejével valamikép a víz színe alatt levő fatörzsbe vagy tuskóba ütközzél, hogy aztán csónakod léket kapva, menekvésed lehetetlenné váljék. Az elárasztott