Page - 432 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Karinthia és Krajna (Krajna), Volume 8/2

432 elhagyott leány, hogy: hiszen van már neki más szeretője, a ki feje- vánkosánál ül. Csak a harmadik hívásra megy el, s ekkor végre elválik a haldoklónak lelke testétől és galamb képében az égbe száll. — A leány- gyilkos Ulingerről szóló ballada is honos Gottscheeben, még pedig ama szép változattal, hogy a lovag a megszöktetett leány ama kérdésére: mit búgnak a galambok (t. i. azt búgják, hogy a lovag már tizenegy szüzet meggyilkolt), ezt adja válaszúi : olyan nótát énekelnek, a milyen épen az országban járatos ! — Irodalmi tekintetből azonban a legbecsesb az a népballada, a mely Bürger „Lenorett-jének tárgyát szolgáltatta. Habár e balladának Gottscheeben énekelt változata nem ismeri a Lenore nevet s a szövege is egészen önálló eltéréseket mutat, azért helyenkint mégis szórúl-szóra való egyezések is találkoznak benne a másvidéki teljesb válto- zattal és Bürgernek ezen alapúló balladájával, melynek hatását különben az egészen egyszerű, naiv eredetiségű népies hang, mely benne végig uralkodó, teljesen kizárja. A ballada különben így szól : Egy leánynak szeretőjét Fehér kezét megragadja, Besorozták katonának. S felkap véle jó lovára ; Háborúba megy a legény, ; Azzal sebten elvágtatnak. Búcsúzáskor szól a lányka : Mondd csak, félsz-e, szép angyalom ? Hű szeretőm, gyere vissza, Avagy nem félsz, mondd, galambom ? Akár élve, akár halva, Hogyan félnék, miért félnék, Hirt mondani jöjj vissza! Ha te itt vagy mellettem? Bekopogtat az ablakon : j A holdvilág szépen ragyog, Alszol, avagy ébren vagy még, Halkan vágtat a sok halott! Monddsza, kedves kis galambom? í Vágtatnak a kápolnához, Nem alszom én, hű kedvesem, í Benn a gyöpös temetőben. Ébren várlak, mindig ébren. í Szól a lánynak szeretője: Gyere ki, gyere ki, édes lelkem. Félre, félre, te márványkő, S a lány kiment hozzája. ! S te sötét föld, hasadj meg! Nyeld el, föld, a halottakat, De az élőt, azt ne bántsad! Mire felviradt a hajnal, Nem értett egy élő lelket, Nem ismert egy élő embert Hét év múlt el, míg haza ért, Hét esztendő s három nap. Az utolsó (nyilván csak később hozzá toldott) versszak úgy értendő, hogy az élve visszamaradt leány a holt szerető eltűnése után hazájától messze