Page - 128 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország II (1), Volume 9/1

128 kok pattognak, a szokásos szilveszteri köszöntések zengenek az ablakok alatt, gyermeksereg hangoztatja minden utczán öt-hat ház ajtajában : Halott van, nagy halott, mégsem harangoznak, A halottas háznál nem is siránkoznak, A mely napon meghalt, el is temettetett, Másnap a megholtnak gyermeke született. Anya sohasem volt, mégis szült napokat, Háromszázhatvanöt élő magzatokat, stb. Hasonló kántálások folynak farsangban is, midőn a sihederek hosszú fa-nyárssal fegyverkezve járnak házról házra, a kapott ajándékot nyársra húzzák, s ha megtelt, hazatérnek a martalékkal lakodalmat csapni. Az ünnepek délutánjait a fiatalság mindenütt játékkal, tánczczal tölti. Néha a korcsma udvarán tánczol, de legáltalánosabb a pázsiton (játszó) múlatás, hol laptáznak, futkároznak. Az alsó dunamelléki magyarság kör- táncza érdekes látvány. A hány leány és új menyecske a faluban, sokszor százával is, kéz kezet fogva karikába áll s dalolva lejt jobbról balra. A dal rendszerint lassú magyar. Ujabb-újabb dalok kerülnek föl, míg végre a közelben álldogáló legénység rájok rohan, a koszorút széttépi, a dal s vele a táncz is frissbe csap át. Farsangban, sátoros ünnepek másodnapján gyakoriak a rendezett bálok is ma már. A pusztai, tanyai nép sem akar elmaradni a várostól, s a gányók is mulatnak a maguk módja szerint. Hivogatásról pusztákon szó sem lehet; e helyett a rendező leállít a tanya szélébe egy fiatal jegenye-szálat, melynek hegyéről színes kendők lobognak, hírül adván az egész pusztának, hogy „itten ma bál lészen". Az ilyen bálban két-három vályogvető czigány húzza késő hajnalig; és ha czigány nem akad, van tambura és czitera minden tanyán, sőt vannak a gányók közt ügyes guitározók is, kik a húrok halk zöngését élénk és erős fütytyel kisérik. Szentes vidékén „tekerő" a neve egy forgós billentyűs húros szerszámnak, melyet helyben készítenek s zenéjét énekkel kisérik. A duda nem magyar szerszám. A juhásztilinkó lágy sirásán elmerengünk, egyébként az egyes hangszert— a czimbalom kivételével — nem kedveljük, valamint a fúvó hangszereken sem lelkesülünk, noha ma már sokfelé működnek a parasztlegényekből alakúit síposbandák, kik ügyesen bánnak a fúvószerekkel. A tárogató, mely őseink lobbanékony vérét úgy föl tudta gyújtani, régiségtárakba került kiszakadt nyelvével. Ma már senki sem