Page - 234 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország II (1), Volume 9/1

234 Száz év múlva ismét új raj özönlött bc. A mongolok elől, kiket nya- kukon hoznak, 40.000 család jő menekülve. Királyuk, Kuthen, családjával együtt (mint ez a Magyarország történetét tárgyazó részben, I. kötetünk 81. lapján említve van) szomorú véget ért, de leánya magyar királynévá lett, s népe az Alsó-Kis-Kunságban és a Maros-közön hazát nyert. IV. László udvarában a kun befolyás megmérkőzik a magyarral, s majdnem végzetes hegemóniává izmosodik. A kun viselet, — köntös, fej, szakáll, — udvarnokok, udvarhölgyek divatba jönnek az udvarnál ; a főbb hivatalokért egész a nádori székig küzd a kun, s mindezek miatt főpapság és főnemesség nem győz eleget panaszkodni. S míg ekkép kinyújtja kezét a kormány gyeplői után, más felől — még mindig gyakorlatában a had- viselési módnak, melylyel a magyar ősök babéraikat szerzették, de a mely a nyugati lovagintézmények s a különböző viszonyok három százados behatása alatt már-már feledésbe ment, — fölelevenítik a könnyű-lovassági szerve- zetet, s ezzel az európai taktika fejlődésének új irányt adnak. Könnyű lovas, futamodva csatáz; repülő paripáján Szörnyű, mikor nyíllal támad, de futása veszélyesb Tőrbe ragad .... Kitűnt ez a lajtai ütközetben, hol a megfutainodott kunok a diadalmas Babenbergi Frigyest agyonnyilazták, s még inkább a Morvamezőn, hol a Habsburg uralkodó család világhatalmának megalapításában döntő szerep jutott a 20.000-nyi kun könnyű lovasságnak, kiket IV. László vezet vaia. E király egész rövid életében majd verekszik, majd szövetkezik a kunokkal. Nem csuda! Ereiben a magyarral vegyest forr az anyai kun vér. A fiatal király utoljára végkép a kunok karjaiba veti magát ; a kun pusztákon röpköd virágról virágra — Köpcsek, Mandula, Edua a neve szeretőinek, — és végre is e szerelmekbe fojtja fiatal életét. Edua bátyjai vagdalták agyon. Ezzel végződik a kun befolyás és a kunok külön története. E legalább is három századig tartó állapotnak, melyben a kun a magyar- ral hol együtt, hol szemközt áll, alig lehet nevet adni. Harczaiknak — félig kül-, félig polgárháború, védelmi, vagy torló, vagy támadó — rendes vége az, hogy együtt maradnak. A kun előtt nyitva lehettek Moldva és Dél-Oroszország nomádságra alkalmas, gyér lakosságú termékeny síkjai, mégsem maradhatott el a magyartól, mint a fagyöngy a tölgytől. Tízszer megfenyítve s kikergetve, tízszer visszatért; ösztöne súgta, hogy „a nagy világon e kivűl nincsen számára helyu. De visszatérve s befogadtatva újra