Page - 422 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország II (2), Volume 9/2

422 minden ősállapot tüzes ellensége. Csatornák vezetik le a Sárrét vizét; nincs miből táplálkozni a mocsárnak. — E réven rengeteg birtok került a lápszéli községek birtokába. Csupán Kornádi húszezer hold csodás termékenységű kiszáradt kolokány-fészket, lápos, kotús helyet tört föl. Mielőtt eke alá fognák a földet, nagy szélben, szél alúl fölgyújtják a rétet. A nádasok ismert zizegését pokoli recsegés, ropogás váltja föl : lángba borúi az egész náderdő. A gyorsan elharapódzó láva-tenger elől szél irányában, szélsebességgel menekül a bozót egész lakossága: elől a nyúl, utána a réti farkas és a róka ; fölöttük ezrivel kóvályog a tömérdek madár, zűrzavaros zajjal, visongással és sipítással töltve be a levegőt. Nappal is hatásos e látvány; éjszaka fölűlmúlhatatlanúl szép. A rétégés nem nagy ritkaság a Sárréten. Nádvágáskor, csöndes időben, néha magok a tulajdonosok égetnek jó darab szérűket a rétben, épen a végett, hogy a levágott nádat oda helyezvén, azt ckkép elszigetelve, a netaláni tűz ellen biztosítsák. Tavaszszal meg igen gyakran azért gyújtják föl a nádasokon maradt cseplesz- és csörmelék-nádat, hogy a következő évi termés tiszta legyen. Száraz esztendőkben más fajta, sokkal veszedelmesebb rétégés is fordul elő a Sárréten. Kiszáradt, sőt már mívelés alá fogott mocsárfenékcn is, sok helyt tömören összeverődött, tőzeggé összeállott növényi hulladékok verik vissza lépteink zaját: talpunk alatt dübög a föld, mintha pinczegádoron járnánk. Megesik, hogy pásztortűztől vagy más, felűlrakott tűztől meggyúlad a gyeptőzeg. Csakhamar a kőszén füstjéhez hasonló, de annál százszorta fojtóbb szag üli meg a levegőt. Az égés kéménye egy-egy vakond-túrás, honnan koronként sárga vagy kékessárga láng lobban ki. Nincs is egyéb jele, s hogyha mélyen fekszik a turfa-réteg, csak arról ismerszik meg, hogy a növényzet egyszerre megsárgúl, lekókkad és elhal. Néhol a zsarátnok éveken át, alig egy lábnyi mélységben emészti a tőzeget, s ezért idegen embert könnyen veszedelembe ejthet. A nagyon szavahihető Osváth Pál beszéli, hogy a szöcsködi pusztán lova alatt, mint a gyenge jég, beszakadt a föld, úgy hogy a parázs tűzből csak nagy nehezen menekülhetett meg. A Kis- és Nagy-Sárrét közt épen középen eső Csökm'ó határában szintén szántófölddé vált ugyan a nádasok legnagyobb része, de azért most is oly vizenyős a fenyér talaja, hogy rendszerint néhány ásónyomnyira már víz fakad föl. Még az emelkedettebb, félszigetszerű laponyagon fekvő faluban sem lehet veremben tartani a gabonát. A miért is a csökmei ember az