Page - 96 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Az Osztrák Tengermellék és Dalmáczia (Tengermellék), Volume 10

Őstörténet, történet és művelődési fejlődés. Görcz grófság neve későn, Krisztus után csak az ezredik évvel merül föl a történelemben, míg a megelőző idők homályát csupán egy pár adat világítja meg. Midőn a venetek Thrácziából az Adriai tenger éjszaki szélén levonultak, mi körülbelül Krisztus előtt a XIV. században történt, a Juli- Alpeseken (melyeket a régiek ezért neveztek „Alpes Venetaeu-nek) a mai Birnbaumi erdőben léptek át, mire a Timavus vizénél a tengerpart közelében telepedtek meg, ott, mint Strabo írja, Diomedestick templomot emeltek, a közeli erdőt bekerítették s folytatták a régi lakhelyökön megszokott lótenyésztést. Erre a Karszt-hegység oldalán lévő gyönyörű tölgyfaerdóségek, az állandó éghajlat, az enyhe levegő s a kemény talaj fölötte alkalmasok voltak. Utóbb a venetek, valószínűleg kelta szomszédaiktól szorongatva, folytatták előnyomúlásukat a tenger nyugati szélén, hol a későbbi Padua területén állandóan megtelepedtek. De a Karszt lejtőjén a későbbi idők minden változásai közt is fenmaradt a lótenyésztés, s a lótenyésztők utolsó alkotása a még ma is meglevő lipizzai császári ménes a Karszton. Mintegy ezer évvel később a Timavus folyó vidéke már történetileg szerepel, mert Skymnos görög tengerész „Pcryplustt-ában e néven említi. Krisztus előtt 18l-ben építették a rómaiak a hegyi népek támadásai ellen való védelműl Aquileja határvárat s coloniává emelték. A város a népesség szaporodásával lassankint a Karszt aljáig terjedt. A vidék termé- keny földén, melyhez a mai monfalconei kerület is tartozott, a rómaiak nagyszerű földmívelést űztek. Bizonyítja ezt Herodianus (a harmadik század- ban Krisztus után), a ki elmondja, hogy itt a fákat sorokba ültették s a köztük levő szőlőtőkék felfutó vesszőivel egyiket a másikkal összekötötték, mi által olyan kedves látványt nyújtottak, mint ha az egész tartomány lombkoszorúval lett volna díszítve. Ez a kép ma is illik e vidékre, valamint a lakosság római eleme minden idők változásai mellett is fenmaradt Monfalcone környékén. Midőn Maximinus császár (Kr. u. 238-ban) hadával Aquileja meg- hódítására indúlt, előnyomúlását a wippachi völgy kijáratánál elfolyó Sontius vize gátolta, mert a rajta volt hidak mind le valának rontva. Elrendelte tehát, hogy a közeli és távoli tanyákból hordják össze a legvastagabb szőlő- tőkéket, melyekből hajóhidat raktak a folyón. Ez is mutatja, milyen élénken űzték akkor e vidéken a bortermesztést.