Page - 169 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Az Osztrák Tengermellék és Dalmáczia (Tengermellék), Volume 10

109 marad. Vége lett a háborúnak, s egyszer csak éjszakának idején meg- szólal a csengetyű a lány ajtaján. Fölugrik az ágyból s kisiet, künn a kedvese lovára kapja s mint a szélvész elvágtat vele. Útközben ezt mondja neki: „Látod-e, lelkem, milyen szépen süt a holdvilág, s mily sebesen vágtatnak a halottak?" Végtére a szerelmes pár a temetőbe érkezik. A legény leszáll lováról és sírjába ugrik, hová szeretőjét is magával akarja rántani. A lánynak azonban sikerül karjai közül kiszabadúlnia s a halottas kamrába fut, hol egy ott kiterített másik halott segítségével megmenekül. Most haza felé indul, de haza érkezve, azt tapasztalja, hogy nagyon, nagyon sokáig lehetett távol, mert szülőföldjén nem ismer többé senkit s nem akad egy élő lélekre sem, ki az clraboltatása előtti időből rá emlékeznék. E mondában bárki is könnyen fölismerheti Bürger „Lcnore" czímű balladájának tárgyát. Tolmeinnal szemben az Isonzo jobb partján, a Woltschachi mezőség viruló rétjein egy templom áll, mely a Fekete-erdőbeli Szent-Dániel egyháza nevét viseli. Már e név is ama régi időkre mutat, mikor a sűrű erdőség a hegyekről egész a völgyfenékig ért alá. S csakugyan azt tartja róla a hagyomány, hogy ez a legrégibb keresztény templom az egész vidéken, s hogy, mikor a hegyeken túl a szomszédos krajnai Wocheinban még pogány isteneknek áldoztak, az ott szétszórtan élt keresztény hívők öszvér- vagy szamárháton szállították át halottaikat a havasok nehezen járható gerinczein, hogy itt szentelt földbe temethessék őket. A mint azonban a felföldről a síkság felé szállunk alá, lépésről-lépésre gyengülni látjuk a néplélek régi mondákat őrző s híven ápoló erejét. Itt-ott fölmerül ugyan még a törökök pusztító berohanásainak egy-egy emléke, így pl. a Turski Kriz-nél, a Podsela alatti völgyszorosban Woltschach és Canale közt, vagy a Turski Klanec mellett a Ternovani erdőben. Mind a két helyen állítólag úgy fogadták őket, hogy egyszer s mindenkorra elment a visszatérésre való kedvök. A hegység utolsó meredek lejtőjénél végre, a Caven déli oldalán azzal, a délszlávoktól lakott országokban gyakrabban előkerülő hagyománynyal találkozunk, hogy a tenger mai színtjénél jóval magasabban fekvő sziklákba nagy vaskarikák vannak beillesztve, melyekhez ősrégi időkben a tengeren erre járó hajósok kötötték ki a hajóikat. Egyébként a tartománynak szlovénektől lakott egész területén, a Triglavtól egészen odáig, hol a Karszt meredek partszélévcl a tengerbe ér, mindenütt él még az ősök ama hitének homályos sejtelme, mely a Rojanicék- T. 22