Page - 173 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Az Osztrák Tengermellék és Dalmáczia (Tengermellék), Volume 10

173 egyszer egy varga, ki már több év óta a legjobb egyetértésben élt feleségével mindamellett, hogy házasságuk meddő maradt. Egyszer az erdőbe készültek fát szedni ; előbb azonban egy fazék babot tettek a tűzhöz, hazatértük után az lett volna szerény ebédjük. Visszajövet azt látták, hogy a bab még nincs megfőve. Erre a gazda, kit nagyon boszantott, ha valami nem ment egészen kedve szerint, haragra lobbant s mérgében így kiáltott fel : „Oh, hogy a hány babszem van ebben a fazékban, megannyi gyerek lenne belőle, legalább segíthetnének munkánkban!" S ime, alig ejtette ki e meggondolatlan szavakat, már is csupa gyerekekké változtak a babszemek, melyek szép sorjában ugrándoztak ki a fazékból a tűzhelyre. A csirízes mester és derék életepárja ugyancsak megszeppentek e szapora áldás láttára, s minthogy az apró teremtések iránt nem igen volt okuk szülői jó indulatra, ne csodáljuk, hogy botot ragadtak s hamarjában agyoncsépelték az egész fajzatot, melyet úgy sem tudtak volna eltartani. De, mint az elhamarkodott cselekedet után rendesen nyomban szokott történni, itt is megbánás követte a tettet. Alig hogy agyonverték az apróságokat, már is így sóhajtottak föl egy szívvel-lélekkel: „Oh, vajha legalább egy megmaradt volna belőlük; hadd őrizné szép körtefánkat!" „Itt vagyok, apácskám, itt vagyok," hallatszott erre vékony gyermekhangon egy szögletből. Megörült erre a házaspár s hozzálátott a kereséshez. Meg is találták az egyetlen életben maradt bab- szem-fiút egy csizmában elbújva. Kis híjjá volt, hogy agyon nem szorították ölelésükkel; Tonetto Busetto nevet adtak neki s azonnal rá bízták kedves körtefájuk őrzését. Midőn egyszer épen e kötelessége teljesítése közben a fa tetején kuksolt, egy vén boszorkány ment oda s így szólt hozzá : „Tonetto Busetto Gettami un peretto Con la tua manina d'oro ; Sii benedetto Mio bel tesoro." („Tonetto Busetto, dobj le egy körtécskét arany kezecskéddel; légy áldva, én szép kincsem!"). Tonetto, kinek jó szíve volt, ledobott a vén asszonynak egy körtét s utóbb maga is lemászott a fáról, mivel a boszorkány azt mondta, hogy nem tudja a körtét megtalálni. De alig ért le a kis ember, a vén szipirtyó megragadta, egy zsákba dugta s elvitte magával. Útközben fát akart szedni s letette a zsákot az útszélre. Tonetto, a ki nem feje lágyára