Page - 174 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Az Osztrák Tengermellék és Dalmáczia (Tengermellék), Volume 10

174 esett fiú volt, mindjárt élt a jó alkalommal, kihasította bicskájával a zsákot, köveket tett belé a maga helyére s azzal ismét a fán termett. A boszorkány, a mint észrevette a cserét, visszatért a szökevényért, de ez a tapasztaltakból okúiván, nem hagyta magát a vénnek semmiféle kérésétől sem elcsábíttatni. Azonban utóvégre is beleúnván a boszorkány szüntelen zaklatásaiba, szüléi engedelmével világgá indult. Vándorlása közben egy nagy városba érkezett, a melyben Dominitufé király uralkodott. A király épen lovászt keresett. Tonetto mindjárt ajánlkozott e szolgálatra, meg is fogadták, és királyi urának teljes megelégedésére töltötte be új állását. Egy napon a király meglátogatta istállóit s Tonettót hivatta, mert beszélni kivánt vele. Tonetto azonban nem volt ott. Tűvé tettek érte minden zeget-zugot, hittak, keresték, de minden hiába volt, a kis ember csak nem került elő. Egyszer csak egy mély hang szólal meg, mely úgy tetszett, mintha az egyik lónak a gyomrából jönne : „Itt vagyok, király uram!" S csakugyan úgy volt, hogy az egyik ló a takarmánynyal együtt befalta Tonettót is, de nem sokára megint kiadta a szokatlan eledelt. Ez a kaland természetesen elvette Tonetto kedvét a további lovászmesterségtől. Jobb sorsot keresendő, elbúcsúzott a királytól s apja mesterségére gondolván, maga is vargaműhelyt nyitott, melynek ajtajára egy fügefalevelet akasztott ki a következő felirattal: „Scarpe per le mosche e scarponi pei mosconiu (Félezipők legyek számára s bakancsok lódarazsak számára). S ettől fogva nyakra-főre szabta s varrta a lábbelit, hogy szinte öröm volt nézni, s élt holta napjáig vígan és boldogúl. A friauli síkságra leszállva, oly területre érünk, mely már több évezredes műveltséggel bir, s már a római légiókat is csodálkozásba ejtette e tartományban való első megjelenésök idején rendezettségével és gondosan mívelt földjével. E körülménynek könnyen érthető következménye az itteni lakosság józan okossága és éles itélőtehetsége. A nemzedékek hosszú során át gyűjtött tapasztalatok nagy kincse halmozódott itt össze s lerakódott a friauli közmondásoknak mély életbölcseséget és helyes megfigyelést elárúló, olykor pedig elmésségükkel kitűnő sorozatában. De azért elvétve, kivált téli időben, mikor meleg szoba híjján az istállóban gyülekszik egybe a ház népe, vagy a fonóban („alla fila") a tűzhely körűi, hallani még egy s más babonáról s egyébnemű hiedelmekről való beszédet a friauliak között is. Majd a gyermekeknek vagy a háziállatoknak ártó boszorkányokról van szó, majd a Mazzariul nevű, vörös ruhás, jóindúlatú manóról, majd meg az Orgnon cloc nevű „Bohó Misi"-féle alakról, a ki mindenféle megbízásoknak