Page - 360 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Csehország I (2), Volume 14/2

360 német császári méltóságról (1806 augusztus 6) s kijelentette, hogy az addig a német birodalomhoz tartozó tartományai, köztük Csehország, kiléptek Németország kötelékéből. Még a pozsonyi békében (1805 deczember 26) lemondott Ausztria Bajorország javára a Felső-Pfalzban és Frankoniában levő egykori cseh hű bérekről. 1809-ben és 1813-ban azután új, kemény harczok következtek a francziákkal, s Ausztria úgy a saját, mint Európa szabadságáért óriási áldozatokat hozott. De, ámbár Csehország fiai egyik csatamezőről sem hiányoztak; ámbár 1809-ben az osztrák fő sereg az abensbergi és eckmühli ütközetek után Csehországba hátrált s onnan indította Schwarzenberg 1813 augusztus havában a támadást Napoleon ellen: mindazáltal ezen harczi viharok folyamán távol maradt az ellenség a cseh földtől és Vandamme betörése (1813 augusztus 29-től 30-ig) is nagy hirtelen azzal végződött, hogy Kulmnál Colloredo, Kleist és Ostermann teljesen meg- verték a francziákat. Előbbi hatalmi állásába Ausztriát a bécsi kongresszus helyezte vissza (1815. évben). Ennek Csehországra nézve annyiban különös fontossága is volt, a mennyiben Ausztriának többi, az előtt a német birodalomhoz tartozó területeivel együtt június 8-án belépett a német állam-szövetségbe s a császár június 9-én Lusatiának azon részeire nézve, melyek ekkor Szászországról Poroszországra szállottak, lemondott hűbérúri főhatóságáról és csak a ráháramlás jogát tartotta fönn magának arra az esetre, ha a porosz királyi család kihalna. Napoleon bukását a háborúk hosszú korszaka után a béke számos évei követték. Gróf Wallis fő várgróf 1805 szeptember 9-én kijelenté a cseh rendek- nek, hogy az ő egyetlen és legfőbb feladatuk abban áll, hogy az uralkodónak leghalkabban kifejezett óhajtását is teljesítsék, illetőleg megelőzzék. Ez a legrikítóbb világításba helyezi a rendek akkori tekintélyét és fontosságát. Hogy ez a hosszú békekorszakban sem változott, sőt a rendi bizottság épen- séggel kormány hatósággá alakúit át, azt nem igen sajnálhatni azok után, a miket a következő negyvenes évek (1842-től 1847-ig) korából a rendek belátásáról, érzületéről és vágyairól tudunk. De a kormány szintén elmulasztotta, noha a körülmények nagyon kedvezők lettek volna, a császári birodalom belső viszonyait átalakítani s a korhoz illő népképviselet közreműködésével művének erőt, biztosságot és állandóságot adni. Hiába! A kormány ép úgy ki volt merülve és el volt