Page - 470 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Csehország I (2), Volume 14/2

470 az út mi hozzánk?44 kezdetű pajkos dal. tlyen az ís, a mely olyan olcsónak mondja a férfit, hogy egy tuczatot kapni belőle egy-egy fél almáért, még pedig vad almáért! A korcsmában, a hol a férfiak a jó „vörös" sör mellett mulatnak, az ifjúság meg a tánczban leli kedvét, vagy búcsúnapon, mikor mindenki vígad s forog a pecsenye a nyárson, olyankor bizony a dal is a pajzán tréfa, sőt olykor a sületlen bohóság hangján tör ki s ilyeket is hallani : „Tudjátok-e, mi az újság? Koplaló az Üres-zsebnek ellopta a tarisznyáját". Vagy: „Lába- nincsen felmászott a körtefára rákot szedni, Karja-nincsen kapja magát s követ hajít utána". A leánynak rongyos a szoknyája, a legénynek nincsen újj a kabátján, de azért sebaj! Csak csinos legyen a leány, a legény meg víg gyerek, akkor könnyű szívvel dalolják, hogy: „Házat vettem Prágában, csak azt nem tom, merre van". Az ilyen, még mindig a tisztesség határai közt maradó jókedv korlátain is túlcsapnak azok a pajzán legénydalok, a melyekről trágár tartalmuk miatt itt csak annyit mondhatunk, hogy számuk kivált újabb időben veszedelmesen szaporodik. E vaskos és részben igazán szennyes, de jobbára csak a néphumor fattyúhajtásainak tekinthető termékekkel jól eső ellentétben állnak a gyöngéd érzés oly szép tanújelei, a melyek a műköltészetnek is díszére válnának. Mert a valódi népdal szemérmes érzületű, s ha elvétve egy-egy kis érzéki- ségre, ballépésre való czélzás fordúl is elő benne, rendesen csak sebtében és szégyenlős tartózkodással van érintve, mint pl. mikor a leány tőle messzire távozó szeretőjétől búcsúzva így sóhajt fel: „Tisztesség, tisztesség, hol találni téged? A kertben nem virágzói, a mezőn nem termesz". De még az ily leplezett szabadosságok is, ha ugyan azoknak nevezhetjük őket, csak ritka kivételek a népdalban általán uralkodó tiszta, hű szerelem hangjai mellett. Milyen megható pl. a Hermann és Dorottya (Hermán a Doroticka) története, a kiket közös sírba temetnek, a hol szép csendesen, „mint testvér testvére mellett", pihennek. Vagy az erdőn egy kidőlt fa alá temetett szerető pár esete, a kikről azt mondja a dal: „Jót tett velük az a nagy fa, J Legalább az egyikük most Hogy mindkettőt agyoncsapta. A másikat nem siratja." Minő mély érzés szól a háborúba ment kedvesére gondoló leány sóhajából, a ki „annyiszor üdvözli a szeretőjét, a hány fűszál terem a réten, s annyi áldást kiván reá, a hány cseppje van az esőnek". Pedig mi mindent nem szenvedett már érte s mi mindent nem kell még szenvednie! De ő érte