Page - 472 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Csehország I (2), Volume 14/2

472 szívesen eltűr mindent. Leányos félénkségét is legyőzve, még a lovát is szívesen tartja, míg a legény felül reá. Vagy milyen megindítók a bölcsődalok: „Aludj, aludj el, szívecském, S Aludj el a Jézuskával, A világért nem adnálak, j Aludj el az angyalkákkal!" Szívhez szóló a szegény árvák panasza, kiknek meghalt az atyjuk s utána nem sokára sírba szállt az anyjuk is. Most kimennek a temetőbe s ott így sírdogálnak: „Anyánk, édes anyánk, kire bíztál minket?" „Kire másra gyermekeim, — szól az anya lelke, — mint a jó Istenre! Ti ketten, a kik már nagyobbacskák vagytok, vigyázzatok híven egymásra ; a legkisebb fiúcskáról meg majd gondoskodik az Úristen". Külalakját illetőleg két jellemző vonása említendő a cseh népdalnak. Az. egyik a kicsinyítő képző gyakori használata, a mely elég gyakran az élettelen tárgyak neveihez is oda tapad. A másik pedig a dal, még pedig nem csupán a lyrai dal vezérgondolatának valami külső tárgyhoz, vagy jelenséghez, legtöbbnyire természeti képhez való fűzése, a mely gyakran semmiféle benső összefüggésben sincsen ama gondolattal. így pédáúl: „Uj malomra folynak a víz cseppjei, — hej de nehéz szívünk ellen szeretni". Vagy: „Miféle fű a páfrány? Prágába visznek, szép leány! Mondd, micsoda cserje a labdarózsa; nem látott vidéknek léssz a lakója". Gyakran és mélyebb értelemmel szerepel ily képben a rózsa, még pedig hol öröm, hol fájdalom jeléül, ép így az alma, a bokrok közül leginkább a labdarózsa (viburnum optilus). „Hull a rózsa levele, itt hagysz, szívem szerelme." „A rózsának a tövise, szúr mint a lány hamis hite; Rózsatövis a kezemet, csalfa leány a szivemet." A csapodár leányhoz így szól a legény : „Gurúl, gurúl a piros alma, — vajon kié léssz, kedves leányka?" A szülői háztól búcsúzó menyasszony ezt mondja az anyjának: „Nem sokára elszakítnak tőled, mint az almát a fájától"; barátnőinek pedig: „Nem sokára el kell válnunk, mint a szemnek a kalásztól". De a vőlegénye vigasz- talja : „Labdarózsám, a csurgóba mért állasz? — Talán félsz, hogy a nap heve elszáraszt? Ne félj rózsám, maradj itt, — rám is gondolj egy kicsit", sat. De a kicsinyítő képző használata és a természeti képből való kiindulás, bármily gyakoriak is a népdalban, annak mégsem teszik annyira a lényegét, hogy az oly költemény, a melyben előfordulnak, már csak ezért is mindjárt népdalnak volna mondható, s viszont van akárhány népdal, a melyben sem az egyik, sem a másik nincsen meg. A népdal legjellemzőbb sajátsága hangúlatának és kifejezésmódjának őszinte eredetisége. Ujabb költők hébe-