Page - 74 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Csehország II (1), Volume 15/1

74 A tudományos cseh prózának hatalmas ellenfele volt a latin nyelv, mely egyházban, iskolában és tudományban, valamint a politika, közigaz- gatás és közélet okirataiban is uralkodott; nem volt tehát egykönnyű helyét elfoglalni. Nevezetes lépés ez irányban csak IV. Károly alatt történt a prágai egyetem megalapításával. Ennek ugyan nemzetközi jelleme volt s czéhbeli féltékenységgel védte a latin nyelvnek a tudományok művelésében való kiváltságait, de azért mégis megbecsülhetetlen alkalmat nyújtott az ismeretek mélyítésére és kicserélésére, a mi a honi irodalomra sem maradhatott hatás- talan. E mellett fölötte jótékonyan hatott a fenkölt szellemű uralkodó kegye is, ki maga szintén nemcsak teljesen jártas volt a cseh nyelvben, hanem melegen ápolta és buzdította az irodalmi munkásságot is. Nevezetesen a theologia tudománya jutott e korban, több rendbeli régibb kísérletek után (minők az imádságok, zsoltáros, evangeliumos és egyáltalán bibliai könyvek fordításai) szép virágzásra. Teljesen hozzá illik ez ama kor művelődési irányához, melynek legmunkásabb, sőt úgy szólván egyetlen értelmiségi osztálya az egyházi rend volt. Egyenes alkalmúl e z irodalom ápolására a vallási téren buzgólkodók törekvései szolgáltak, kik a XIV. század második felében ellenállhatatlan erővel és hévvel léptek föl részint az általános erkölcsi sülyedés, részint a papság elkorcsosúlása ellen. Híres hitszónokok, mint a német Waldhauser Konrád, kit 1358-ban hitt meg IV. Károly Ausztriából Prágába, és kortársa, a kremsieri morva Milií János, ki, hogy Isten igéjét szabadon hirdethesse, lemondott a Szent Vitus egyháznál viselt főesperesi állásáról, — a népesség minden osztályában addig szokatlan vallásos lelkesedést és buzgóságot ébresztettek s az erkölcsi tisztaság és az igazság olthatatlan szomját keltették föl a szívekben. Irodalmi téren ugyan nem arattak oly nagy sikert, a milyennel mint prédikátorok dicsekedhettek. E részben már csak híveik és tanítványaik, Janovi M. Mátyás (meghalt 1394) és Stttnéi Tamás (1331 —1402) tűntek ki. Amaz a párisi főiskolán tanúit, a prágai székeskáptalan kanonokja volt és latin nyelven írta „De regulis veteris et novi testamenti" czímű nevezetes munkáját, a melyben a keresztény vallás alapelveit fejtegeti és az Üdvözítő példáját rajzolja. A másik, Stítnéi Tamás, egy Dél-Csehországból való vladyka (lovag), a prágai egyetemet elvégezvén, nem lépett kora tudósaihoz hasonlóan a szokott útra s nem írt latinúl és a theologiai casuistika homályos modorában, hanem a nép nyelvének lévén barátja, világos, vonzó s minden meddő bölcselkedéstől ment előadásban írta műveit. Munkái nem is a szak-