Page - 94 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Csehország II (1), Volume 15/1

94 Bertalan munkájáról, az „Óbora neb zahrada" (1602), vagyis „A kert" czíműről is, melyben különféle teremtmények beszélgetnek. A vallási költészet a kor általán uralkodó szellemében élénk visszhangra találván, a világinál jóval dúsabb termékenységet mutat. Sajnos azonban, hogy vajmi ritkák az őszinte jámbor lelkesültség fohászai, melyekhez képest nagy többségben vannak a dogmatikus szőrszálhasogatásokkal bíbelődő, vagy mértéktelenül moralizáló, sivár versezetek. Az egyházi s egyáltalán a vallásos ének most is a költői munkásság éltető középpontja. Ebben fejtik ki nem csupán a papi rend képviselői a hívők okúlására hitelveiket, hanem a nép emberei is hozzájuk járúlnak egy-egy alkotással, melyben istenfélő érzelmeiket fejezik ki, hogy vigasz- talást és lelki nyugalmat merítsenek az ének jámbor szavaiból. Terjedelmes énekeskönyvek, antiphonariumok és gradualék keletkeznek, melyek nem ritkán igen díszes kiállításúak s hol több, hol kevesebb gonddal rendezvék. A kelyheseknél ez énekeskönyvek alapjáúl Mirínsky Venczel (megh. 1492) papjuk gazdag gyűjteményei szolgáltak, melyek 1520 után a kéziratokból nyomtatásban is megjelentek s nevezetesen Ahornbergi Táborsky János (1567 óta) szorgalma folytán bővültek. Csínos simaságukkal és kedves dallamukkal kitűnő s így csakhamar fölkapott számos éneket költött a tót Sylvanus János (megh. 1573); egyéb nevekkel is elég gyakran találkozunk; de az énekek eredeti jelleme mind jobban elhalványúl s egyre közeledik a Németországból cseh földre behatoló evangelikus irányzat felé, mely meg- gátolhatatlan erővel terjed. Átmeneti fokon állóknak vehetők azok a nagy számú énekeskönyvek, melyek a XVI. század folyamán sok helyütt föllépnek, így a Sobéslaui Musophilus Jánosé (megh. 1585 körűi) és Schüttenhofeni Éesátko Tamásé (megh. 1602), kik még mindketten a régibb irány hívei. Ezeknél már jóval tovább megy Subar Bálint (megh. 1593) énekeskönyve és másokéi, melyek a XVII. század elején jelentek meg, míg végre a későb- biek egészen a lutheri tan szellemében alakúltak át. A kelyheseknü nagyobb eredménynyel működtek az egyházi ének terén a cseh testvérek. Ezeknél ugyanis az énekköltés nem volt az egyesek szabad tetszésére és buzgalmára bízva, hanem rendszeresen gondoskodott a hitközségi kormányzat arról, hogy a tannal megegyező énekek kellő száma gyűjteményekben megőrizve fönmaradjon. Ilyen gyűjtemények szerkeszté- sére a legtiszteletesb és legalkalmasabb férfiakat (pl. Lukács testvért, Roh Jánost, Blahoslav Jánost) szólították föl, a kik buzgón törekedtek is, hogy