Page - 129 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Csehország II (1), Volume 15/1

129 tanújára hivatkozik. A király mondta el neki azt a regét, a mely elmeséli, mint jutott Nagy Sándor a paradicsom elé. Hosszú útat téve, egyszer csak egy roppant nagy fal elé ért, a melyen sok kutatás után végre egy keskeny kis kapura akadt. A világhódító bekopogtatott rajta s hadisarczot követelt. A paradicsom kapusai, Illés és Enok, megjelentek s adó fejében egy csodá- latos követ adtak neki. Sándor visszatérvén a kővel, nagyon szerette volna annak jelentését megtudni. Csak egy pogány bölcs tanította meg őt rá. Ugyanis egy mérlegnek az egyik serpenyőjébe vetette a követ, míg a másik serpenyőbe a legsúlyosabb tárgyakat tette; de a kő valamennyinél súlyosabb- nak mutatkozott. Végre azonban a súlyos tárgyakat a mérlegből kivévén, a követ egy kis földdel takarta be, s ime ekkor könnyebb volt az a pehelynél is. A kő e szerint magát a királyt jelentette, kivel addig, a míg él, semmi és senki sem ér föl, de mihelyt a föld alá kerül, még egy pehely is mindjárt súlyosabb lesz nálánál. Érdekes, hogy a büszke Ottokár király épen ezt a mondát beszélte el a költőnek. Akkor még alig sejthette, hogy nem sokára ő maga is vértől borítva, fejedelmi méltósága minden jelétől megfosztva, fölismerhetetlenűl fog a csatatéren feküdni! — A német költők nagyon meg- gyászolták őt. A legmegindítóbb egy ismeretlen lantos gyászéneke, ki a jólelkű királyban a kereszténység védpajzsát s a pogányok rémét siratja. Eschenbachi Ulrik a királyt még jóval később is „a kereszténység legderekabb emberé"-nek mondja. Sokat is vesztett ő a király halálával. Nagy Sándorról szóló költeményébe 1271-ben kezdett s 1278-ban, mikor a király elesett, még csak az ötödik könyvvel, tehát a mű felével készült el. Csak 1284 és 1287 közt fejezte be s az egészet az ifjú II. Venczel királynak ajánlotta, kinek bőkezűségétől várta jutalmát. Nem sokkal utóbb egy kisebb elbeszélő művet írt, melyet ő maga csak „könyvecskédnek nevez. Ez a Vend Vilmos (W. von Wenden, 1287—1291), melyet Venczel feleségének, Guta királynénak ajánlott. A költemény tárgya a Placidus-Eustachius legen- dájához hasonló s még világosabb czélzások vannak benne a királyra és királynéra, mint a Nagy Sándorról szólóban. Már maga a hős neve is ilyen, kit a költő forrása ellenére, mely angolországi Vilmosról szólt, vendnek, tehát szlávnak tesz meg; a hős neje meg a cseh királyné, Guta (Bene), nevét viseli. A költemény a mennyek királynőjéhez intézett imával záródik, melyben a szerző áldást kér a királyi párra. A királyné már 1297-ben meg- halt, a király kegye pedig, úgy látszik, nem maradt mindvégig állandó a költő iránt, mert élete vége felé Riesenburgi II. Borso udvarában találjuk, Cs. 17