Page - 290 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország IV (2), Volume 16/2

90 ember-verem. A kőkorszakbeli ember még földben lakik, de már társaság- ban él; tehát van társadalmi rend, törvény, igazság. Háza és vára méhkas alakú üreg, felyűl szűk, lefelé arányosan tágúló belvilággal, mert világos- ságot is kap a kerek nyíláson, mely fölé vesszőből font esőhárító van alkalmazva. Ez a hajlék; mellette külön verem a konyha, és külön az éléstár, és az éléstárban búza, köles, árpa, az emberi arczveríték megszene- sedett bizonyságai, melyeket már akkor is eszességgel kellett termeszteni, munkával gyűjteni és előrelátással takarítani. A három osztályban nehéz a közlekedés, mindannyiszor napvilágra kell jönni, hogy a másikba leeresz- kedhessék, mert egymástól el vannak különítve; noha némelyiknél — talán az úri rendnél — átjárókkal vannak összekötve. E kihalt népre következett egy másik, talán eltörlő ellensége, talán fejlettebb utóda az elsőnek; ez már odáig művelődött, hogy lakását csak félig ásta a földbe, — tehát föl találta a putrit, — már meghódította az ásvány- és állatvilágnak kezére eső részét; — a lengyeli múzeumban felgyújtott kőeszközök között a Mecseknek 17 féle kőfaja szemlélhető; — érczöntője volt, lábas jószágot tartott, a gölöncsér mesterséget nagy tökéletességre fejlesztette, ízlése a maga ékít- getésében fejlődésnek indult. Sőt rendszeres hadi tudománya is volt (ha még ember!). A hol a maga húsz holdnyi országát az ásító mélységek által eléggé megvédelmezettnek nem tartotta,.a lejtősebb oldalak párkányain sövényeket font és töltéseket hányt . . . Ezeket beszélik a lengyeli múzeum- ban őrzött töredékek általánosságban ; részletesebben és az avatatlannak is igen érthető alakban mindezt darabról-darabra megismerteti az ásatásokat vezető Wosinszky Mór becses munkája: „A lengyeli őskori telepről." A két ősi köztársaságnak temetője is volt, és temetőik beszédesebbek, mint hajlékaik. A hajlékok csak megfigyelő értelmünkhöz szólnak, a temetők szivünket is érintik. A holtak, a csontok fölkelnek és beszélnek. Elmondják, hogy a földi-ember a társaságos lét ős törvényét halottaira is alkalmazta. Nem ott földelte el egymást a hol halva találta, hanem közös temetőbe vitte; halva is • társaságos lény kivánt maradni. Elmondják, hogy annak a földi embernek, bár a földben lakott is, volt valakije, a ki felé emelte formátlan arczát, és a ki felé agyagból formált ember-kar oszlopon nyújtotta áldozó tálát; hogy az a földi ember, bármily tudatlan volt is egyébként, tisztelte önmagát, érezte más mozgó lények fölötti méltóságát, és halottait tőle telhető díszszel temette el, mint a kiknek a halálban is vannak jogaik, követeléseik, jövendőjük . . . . Ki tudja? A fájdalommal együtt nem nyilalt-e szívébe a