Page - 170 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Galiczia (1), Volume 19/1

170 Miért nem sikerűit az egyesülés akkor sem, azt forrásaink nem mondják. A rutén krónikás semmit sem tud Dániel elszakadásáról s a többi forrásokból sem derül ki több annál, hogy a pápa később megdorgálta. Az egyházi egyesülés önmagától megbukott, mihelyt megváltozott a politikai helyzet, mely annak feltételéül szolgált. Dániel a tatárok ellen haladéktalanul háborút indított, melyet eleinte jó szerencse kisért. Azonban az ellenség csakhamar roppant erővel tört az országra; Dánielnek ismét menekülnie kellett, testvére és fiai pedig a pogányok parancsára kényszerűitek összes városaikat lerontani s a tatársággal a litvánok és lengyelek ellen vonúlni. A tatárok egyetlen csapása elég volt, hogy halomra döntse azt a rendszert, mely itt ellenök alakúlni kezdett, s a rutén városok falaival együtt az egyházi unió is összedőlt. De Dánielnek ez egyházügyi intézkedései még sem maradtak következ- mények nélkül. Akkorról említik az első kísérleteket, hogy a római szer- tartás is átültettessék a rutén országokba, s e kísérletek Szent Jáczintnak, a prédikátorok rendje egyik krakói szerzetesének (meghalt 1257) nevéhez fűződnek. A kolduló szerzetek csakhamar megtelepedtek Halicsban, Lemberg- ben, Przemyslben, s különösen Lev neje, Konstantia magyar királykisasszony pártfogolta őket. Római katholikus vallású rutén püspököket is említenek a XIII. században s metropolitájoknak a leubusi püspök tekinté magát. Úgy látszik, csak czímzetes püspökök lehettek; de, hogy voltak, azt a fönt ismer- tetett tények mellett eléggé bizonyítja, hogy az ország katholizálása ekkor már tetemes haladást tett. Dániel 1266-ban halt meg. Hősies, bölcs, soha sem csüggedő fejedelem volt, kétségkívül a legkiválóbb vörös-rutén uralkodó, a kiről elmondhatták, hogy ismerte népének szükségleteit. Csak az volt a szerencsétlensége, hogy az országot, melyet véghetetlen fáradsággal támasztott föl romjaiból, halálakor gyászos rabságban hagyta. Birodalma nem is volt egységes állam, hanem kisebb fejedelemségekre oszlott, melyeket az uralkodó család tagjai bírtak. Halicsban Dánielt fia, Szvárnó (1 266—70) s ennek korai halála után második fia, I. Lev (1270—1301) követte, kitől, mint láttuk, Galiczia mai fővárosa nevét nyerte. Lev uralomra és országokra vágyakozó ember volt. Távol állt atyjának eszményi törekvéseitől, s rokonai, valamint a krónikás boszú- ságára az orosz fejedelmekhez hasonlag a tatárokkal való barátság útján igyekezett uralomvágyát kielégíteni. Készségesen tett velők rabló betöréseket a szomszédos országokba, mi azonban csak új nyomort hozott a saját népére,