Page - 186 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Bukovina, Volume 20

186 Minden tekintélynek nagy tisztelôje, a melynek könnyen és szívesen aláveti magát még akkor is, ha érzi, hogy igazságtalanság esik rajta. Ilyenkor azzal a szilárd hitével vigasztalódik, hogy Isten végúl mégis csak gyózelemre juttatja az igaz ügyet : „cä Dicmnedeü ajutà la sânta dreptate" (az Uristen megsegíti a szent igazságot). Szentúl meg van gyózódve arról, hogy Istennek a földön a császár a helytartója, a kinek az a hivatása, hogy mindenki számára igazságot mérjen. Ezért tekinti a hatóságot és a tôrvényszéket is az Isten nevében rendelt intézményeknek, a melyek arra valók, hogy az emberek közt fontartsák a rendet és az elnyomottakat vagy a megcsaltakat jogukhoz segítsék. Abban, ha a népet a társadalmi és állami ügyek rendezésében való részvételre szólítják fol, Istennek az emberek közt testvéri és igazságos együtt élésre czélzó rendelését látja a román, mert szentúl hiszi, hogy csak Istennek tetszö dolog lehet az, a mikor az 6 nevében mindenek, vagy legalább sokan gyúlnek össze és egyezkednek. A császárhoz törhetetlen húséggel ragasz- kodva, parancsát, bárhová rendeli az, engedelmesen követni és széles biro- dalmát, de a saját szúkebb honát és nemzetiségét is vitézûl védeni, s ebben, ha kell, akár az életét is foláldozni, Istentól reá rótt kôtelességének ismeri, a mit a becsúlet is parancsol. Oly erény ez az 6 szemében, a mely mindenek fölött áll s a melytôl eltántorodni nemcsak e földön szégycn és gyalázat, hanem a másvilágon is kárhozatra juttat. A fonnálló rend elleni lázadásra a románt nagyon nehéz folbújtatni ; és csak ha a nemzetiségét látja veszély- ben, akkor támad föl annak megvédésére. De még ebben az esetben sem a tekintély mint tekintély eilen támad, mert haragja nem ennek, hanem azoknak szól, a kikról azt hiszi, hogy e tekintélylyel a maguk önzö czéljaira visszaélnek. A román lelke legmélyén gyökerezo szeretettel ragaszkodik a szülöi házához, öröklött jdszágához, valamint szülófoldjéhez és szúkebb hazájához. Ott szeret élni s halni, a hol a napvilágot megpillantotta. Epen ezért szüló- helyét csak nagy ritkán hagyja el házasság révén is cgy-egy legény vagy Ieány. Egyébként pedig csak sulyos csapások késztik kivándorlásra, mikor már semmi más módja nines a megélhetésre. A fiú rendesen az apja mesterségét örökli, a mivel együtt jár az, hogy ki-ki mereven ragaszkodik a hagyomány útján nemzedékról nemzedékre átszálló fogásokhoz és nyakasan ellene szegúl minden újításnak, még az olyanoknak is, a melyeket nagyon is szükségesekké tett a haladó korral változó élet folyása. Ennek a jellemvonásának a román nép nem egy tekin-