Page - 435 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország V (II), Volume 21

435 végén folyvást magunk elött látjuk a Magyarország és Galiczia közti magas, erdótlen vízválasztó-hegységet. Egy órai útazás után kies mellékvólgybe kanyarodtunk be, bol egy kis patak vígan csörgedezett a jégfodte partszegélyek közt s csak egyes szegényes viskók tünedeztek föl az emberi kulturának e véghatárán. A súrú bükkerdóség mélyen lenyúlik a völgybe és szép, meredeken emelkedó hegyek alkotják a kép keretét. Mintegy télóráig haladhattunk e völgyben s akkor szánunkat elhagytuk. Az útnak — ha ugyan útnak nevezhetó — vége szakadt és miután a patak fölött egy keresztúl fekvó fatörzsön átkeltünk, apró ökrök által vont szánokra kellett ülnünk, aztán hegyen, völgyön, mezón, tüskön-bokron át vittek bennünket czammogva. Végre beléptünk a magas, szálas bükkerdóség pompás, nagyszerú domjába. A fák ágait, az aljerdó súrú bokrait, minden követ és kidölt fatörzset hó borított. A hegyoldalban a gerincznek tartottunk. De még mielótt folértünk volna, egy kis tisztásnál letértünk és egy árok, jobban mondva, egy kis völgy szélén a vadászok folállíttattak. Az erdóség e helyen nyílt volt és szabad kilátást engedett. Fólséges téli nap volt. A sótétkék ég felhótlenúl boltozódott fölöttünk és a havat ugyancsak olvasztotta a nap heve, mintha szép tavaszi id<5 lett volna. Helyemen voltam, nagyszerú szép természet közepette medvevadászaton, vágyaim czélpontján, a medvetanyának talán tószomszédságában. Négy medvét nyomoztak ki a hajtásban, jelentették a vadászok. Alig ültem le szép csöndesen egy fiatal bükkfa mellé, midón már is hallatszani kezdett a messze távolból a hajtók elsó rivalgása, a szarvas- hívásnál is használni szokott tülkök tompa hangja az erdó csondjén át. Még mi sem moczczant meg korúlóttem, csak néhány magtoró röp- kedett egyik fáról a másikra, avagy egy-egy harkály kopácsolt az öreg bükkök tOrzsén és czinkesereg zsibongott a nyírfák koronái közt. Egy negyedóráig ülhettem így, midón egyszerre csak az elóttem elterúlt kis völgyben, korúlbelúl 300 lépésnyire egy nagy fekete alakot pillantottam meg a fák között folfelé osonni. Egy hatalmas vén maczkó volt! Leírhatatlan Orómérzet fogott el, és a vadászláz elsó izgalma futott végig rajtam. De most fódolog volt a hidegvérúség, hogy a szemfüles ellenfélt jó lótávolra engedjem közeledni. Lassan, óvatosan kapaszkodott folfelé a partoldalon, majd sompolyogva, majd ismét gyorsabb menetben Qgetve. Idóról-idóre két lábra állott és elóre nyújtá fejét, hogy jobban kémlelód- 55»