Page - 190 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország VI, Volume 23/1

190 Régebben, mig a folytonos rablóhalászat ki nem pusztitotta, a mezóségi tavak rendkivúl gazdagok voltak halban. A halászatnak e tavakon ma két fajtája van divatban : egyik a v/szszeï való halászat, másik a gyabnászat. A vész nádból font, czikázó vonalú kerítés a tóban oly módon folállítva, hogy minden egybehajló két szárny csúcsánál egy ¿a¿nak nevezett kóridomú kerítés van. A halászok csónakba ülve. a vészszel ellentétes irányban, de ahhoz folytonosan közeledve, elkezdik a tó vizét hosszú rudakkal csapkodni és kavarni. A megriadt halak a vész kerítésébe menekûlnek s onnan a csúcs szúk nyílásán át a kasba, a honnan aztán a halászok merító-hálókkal kiszedik. Erdekesebb ennél a gyalmdszat. Mikor télen a tó befagy, a halászok a tó egyik végén egy „asztal"-nak nevezett terjedelmes négyszogú léket vágnak. Ettól kiindúlva, két felól mindig szélesedó irányban kisebb lékeket vágnak egy bizonyos pontig, a hol ismét keskenyedóleg vágják a lékeket, míg azok egymással végúl majdnem Osszeérnek, hová egy Bkivonóu-nak nevezett háromszog alakú nagyobb léket vágnak. Mikor ezzel elkészúlnek, a gyalomhálót, melynek két végére hosszú köteleket kötnek s a kötelek végére egy-egy hosszú rudat erósítenek, az „asztal"-on beeresztik s a rudak és a kötelek segítségével öltögetöen egyik léktôl a másikig húzzák, míg végre a kivonóhoz érnek, hol keresztbe téve a gyalomháló végéhez erôsitett két kötelet, a gyakran tekintélyes zsákmánynyal megterhelt gyalomhálót kivonják. A Mezóség apróbb tavai az újabb idóben egymásután tünnek el. Lecsapolják a vizöket, s a hol egykor káka és nád között a vízi szárnyasok tanyáztak, ma már legtöbbször sásos fúvel benótt rétek vannak, néhol pedig kukoriczaföldek és csak az egykori kifolyásnál megmaradt pusztúló malom hirdeti, hogy itt hajdan tó vagy mocsár volt. Általában véve a Mezóség igen sajátságos arczúlatú vidék. A nagyobb erdók hiánya, a nagy kiterjedésú s többnyire fúves nôvényzetû legelók és rétek az alföldi pusztát juttatják eszünkbe, de azzal a kûlônbséggel, hogy itt omlásos oldalú, széleshátú dombok sorozatai ágaznak szanaszét, míg a pusztához a síkság fogalmát is oda szoktuk kapcsolni. Altalában egyhangú vidék, de semmiesetre sem olyan kopár pusztaság, a melynek „sem erdeje, sem fája nincsen". Igaz ugyan, hogy a Mezóség déli és nyugati részein csak imitt-amott van egy-egy fiatal kóris- vagy akáczerdócske, de éjszaki és keleti részeiben az erdó egyáltalán nem ritkaság. Ott sincsenek ugyan rengeteg óserdók ; de vannak 300 holdnyi terúletü tölg^erdök is és egyes helyeken nemcsak az akácz és fúzfa zöldel, hanem nagyobb csoportokban a bükk és