Page - 467 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország VI, Volume 23/2

467 Temetés. — Ha a szász paraszt betegsége halálosra fordúl, az egész rokonság ósszegyülekezik a haldokló házában. Ha a haldoklás kezdetét vette, a beteget baloldalára fordítják, hogy halálküzdelme kevésbbé fájdalmas legyen. Ez idó alatt mély csendben ülnek a látogatók, de a halál bekóvetkeztének pillanatában hangos sírássá és jajveszékeléssé változik e mély csóndesség. Mikor a gyászolók egy kissé magukhoz térnek, azonnal hozzálátnak a temetési elókészúletekhez. A halottat megmossák, állát felkótik és felóltóztetik. Sok helyen a férfíra azt az inget adják, a melyben megesküdt; általában pedig a legjobb fehérnemút. Az óreg asszonyok kózúl sokan már elóre elkészítik a díszes Stdrwhdmdot. A halottat a ház legnagyobb szobájában terítik ki és pedig lábbal az ajtó felé. Rokonai, barátai és ismerósei sorba látogatják, s némely kOzségben gyertyát is visznek magukkal, melyet a ravatal mellett meggyújtanak, de róvid idó múltán újra kioltanak és ajándékúl egy asztalra tesznek. Szokásban van a virasztás is. Mindenki arra tórekszik, hogy a temetés lehetóleg fényes legyen. A temetési szertartás idejére a halottat kiteszik az udvarra, lábbal a kapu felé. A nói rokonok hangos jajszóval siratják az elhúnytat, sót arra is van eset, hogy sirató asszonyokat fogadnak. A temetés után szokás tort is tartani, de ez mostanában egyre ritkább lesz. A holttestet az egész szomszédság kikíséri a temetóbe. Ha leány vagy legény volt, akkor a „testvér-társúlat" teljes számban részt vesz a temetésen. Népkoltészet. — Bár a szász paraszt az élet minden kórúlményei kózt józan és gyakorlati gondolkozású s mindennapi élete kevés külsó jelét árúlja el a képzelótehetség és az érzelem gazdagságának, a szász népkoltészet aránylag mégis elég gazdagnak mondható, külónósen mesékben és mondákban. Ha nincs is teljesen kiderítve, hogy a szász nép meséi és mondái mennyiben eredetiek és mennyiben nem: annyit mégis határozottsággal állithatunk, hogy egy részóket — a legrégibb réteget alkotó részt — magukkal hozták eredeti hazájukból. Ezekhez számithatjuk mindazon meséket, melyekben ósrégi német mythologiai emlékezésre akadunk. Ilyen a „rózsaleány "-ról (Das RosenmSdchen) szóló, melyben tóbb olyan vonás van, mely a Siegfried és a Hilde mondára emlékeztet. Ez eredeti anyag késóbb kibóvúlt részint az új, leginkább román kórnyezettel, részint pedig a Németországgal való szakadadan érintkezés hatása alatt. Ez utóbbiakhoz számithatjuk a nagy számú állatmesét. A népmondák legnagyobb része kétségkivúl mostani hazájukban kelet- kezett, de azért vannak olyanok is, melyekben a meglevó germán mythologiai elemek elárúlják a németországi eredetet. Jellemzó, hogy az ilyen mythologiai 59*