Seite - 108 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Bécs és Alsó-Ausztria (Bécs), Band 1

108 mindazokat a nevezetességeket, ritkaságokat s mindazokat az „első rendű művészi erőket" bemutatják, melyek fölött a föld kereksége rendelkezik. Az izgató mutatványokra éhes vendég itt kap aztán borjusültjéhez s gyanús vegyülékű ászoksörös korsójához, ha nem is épen valami sárga-, vörösréz- vagy feketebőrű, kaucsuk gyanánt hajlékony, csontnélküli ezer- mestert, de legalább egy hegedűművészt, a ki kéz nélkül muzsikál, mert így született, féllábú tánezost, parázs - evőt, kardnyeldesőt, késdobálót, kötélen tánezoló leányt, szemfényvesztőt, athlétát, műlövőt, akrobata csa- ládot stb. s „pihenő" és hézagpótló gyanánt egy-egy állati hangutánzót, gyorsrajzolót, bécsi népénekest, franczia, angol vagy spanyol chansonettc- énekesnőt és végezetül: kitanított ökröket, tánezoló és zenélő elefántokat, tudós kutyákat és a többi, és a többi, melyek jámbor megbámúlás végett mind elővezettetnek s leleményes hűhókkal ajánltatnak. „Holnap megint új valami lesz!" „A műsor naponta változik!" ezt olvassuk a falra raggatott, rikító színű nagy papirosokról. Csoda-e, ha a vendégek másnap megint oda mennek, hogy megint más ethnographiai vagy művészeti csodákat és szörnyűségeket bámúlhassanak. S így megy ez tovább. A sok tingel-tangel, mint minden más gyom, Bécsben valósággal mintha a földből burjánzott volna ki. Mind a harmineznégy külvárosban támadt egy-egy tingel-tangel. Hogy némelyikében mily silány volt a nyert „műélvezet", azt elképzelhetjük. Azonban a sokat gondolkozni és töpren- kedni nem szerető nagy tömeg a dagályos, képekkel is ellátott hirdetések által mégis oda engedte magát csődíttetni s tolakodott a szurtos lebújokba, hogy keservesen megszolgált pénzeért valami igazán idegrázót, igazán szem- nem-látott, fül-nem-hallott, szörnyűséges dolgot láthasson s mellékesen valami kiszolgált komikai énekes, vagy vendégszereplő soubrette utczai coupletjein gyönyörködjék s amúgy isten igazában kikurjongassa magát. Meg is tette ezt a közönség, a míg csak be nem telt ezzel is egész az elundorodásig. Mivelhogy e „nemzetközi műintézetek" tulajdonosainak, bérlőinek, művezetőinek és igazgatóinak idő folytán mind nehezebbé vált csupán csak kiváló „művészeket" és „különlegességeket" szerződtetni, a tulajdonképi vonzó erő tehát csökkent: a hiányon, az „izgató" újdonságok hiján az által kívántak segíteni, hogy kissé ugyan már élemedett és hangjokvesztett, de aztán annál fogyatékosabb öltözékű énekes mamselleket állítottak a deszkákra. Az ilyen csalétek azonban nem volt kapós, sőt láttára és hallatára még a legmakacsabb tapsvihar is elcsendesült és a közönség