Seite - 170 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Bécs és Alsó-Ausztria (Bécs), Band 1

170 tudni vágyó ifjú, kin még nem vett erőt az elvont gondolkozás az erővel teljes valódi élet rovására. S csakugyan ilyen volt ezen kor költészetének a jelleme. S most a jelen kor felé közelegve nemcsak azokat a költőket és irókat soroljuk föl, kik Bécsben és Alsó-Ausztriában születtek, hanem azokat is, kik hosszabb időn át itt éltek és költeményeiket itt alkották. A nemesi származású ifjúság járt elől, melynek nem a régen múltra, hanem a jelen kor megértésére volt gondja. A költészet most is hazafias maradt, de politikai színezetűvé és a szó jó értelmében szabadelvűvé vált. Az osztrákok igaz lelkű és mérsékelt érzülete a költészetben sem tagadta meg magát; az írók alkotni és nem rombolni igyekeztek; gondosan elhárítottak maguktól minden föltolakodó radikális elemet; nem holmi elvont szabadelvűséget szedtek versbe, sem még kevésbbé valami hatá- rozott politikai programmot, hanem a jós és a próféta hangján szóltak. A főerőt és a jellemző kifejezést e nemzedék az elbeszélő lantos költészet terén találta meg. Ezen képződött ki szemben a heinei és sváb iskolával, habár ezektől nem egészen függetlenül, de mégis önállóan egy sajátságos jellemű osztrák iskola. Az előbbi időszakkal való kapcsolatot a balladában találta meg, melyet most nemcsak Zedlitz és Lenau, hanem másodrangú költők is sikeresen műveltek. Ez új költészetnek Zedlitz báró adott először hangot „Todtenkránzeu-jében (Halotti koszorúk), tehát az a költő, a ki mint drámaíró teljesen a romantikai iskola hatásai alatt állott, s most is azon iskola hatásának köszönhette a mesterséges canzone-alakot. Ezt az első megszólamlást azonban csakhamar felülmúlta egyik utódjának a csengőbb hangja; a Grün Anasztázé volt ez, ki az új iskolának legragyogóbb tehet- sége, s kinek művei képekben és színpompában a pazarságig gazdagok, stilban hangzatosak s alakban és kifejezésben nemesek. Ezt megint mélység és bensőség tekintetében a magyarországi származású Lenau Miklós haladta meg, ki német nyelven a legnagyobb elegiairók egyike s ki hang és szín tekintetében Grün Anasztáznak egyenes ellentéte. Képeit kiválóan a zöldeló tavasztól s a császári város verőfényes környékétől szereti Szedni; költészete fölött szülőfölde pusztájának hamuszínű ege lebeg, s verseiben a borongó őszt ünnepli. Grün a természetben a szabadság és a világosság küzdelméhez illő képeket keres: Lenau a mulandóság és minden földi dolog romlan- dósága miatti benső bánkódásának a képét látja a természetben. Grűnnek megvolt az a tehetsége, hogy bánatától, ha egyszer azt hangzatos versbe szedte, megszabadúljon: Lenaut az, a mi lelkét emésztette, szünet és nyugvás