Seite - 103 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Bevezetö Kötet (I), Band 2

97 „merev szolidság" erénye ellen. Kik voltak és kik még ma is azok a szigorú erkölcsbírák? Az irigyek? Vagy tán sivár philister-lelkek? Vagy hazugok és rágalmazók? Eh, dehogy! egyik sem. Ez a szemrehányás nagyon régi, századokra nyúlik vissza s az ide vágó hatósági rendeletek és büntetéssel fenyegetések, melyek a „falás és ivás ördöge" ellen bocsáttattak ki, már önmagokban is gazdag, noha bizony egyhangú irodalmat tennének. Egy egész népnek túlságosan igazságtalan eláztatásáról tehát ez úttal szó alig lehet, kivált ha látjuk, hogy az egyebekben egymásnak mindig ellentmondó hangok ebben az egy pontban harmonikusan egybehangzanak. Tehát mégis így állna a dolog? Még tán a legkomolyabb időszakokban is? S mind ezek a kemény vádolók soha sem túloztak volna? Nos, hát hiszen végre elkép- zelhető, hogy a legkeserűbb gáncsot is csak a legbecsületesebb jó szándék mondatja valakivel, mintegy csak intésképen, hogy óvja a könnyen fölizgat- hatókat és könnyen elcsábíthatókat a szellemi szenvtelenségtől s az erkölcsi elposványodástól. Beletekinteni a tükörbe olykor-olykor a legjobb orvosság lehet s nem egyet térített már vissza eddigi életének tévelygéseitől. Bizony a bécsi ember örömest „mulat", nem igen húzódozik s nem is aggodalmaskodik, mikor arról van szó, hogy kedvét töltse, hogy — ha nem is épen „kiüsse a világ fenekét", — de legalább a nap (vagy éjszaka) néhány óráján keresztül kedvére mulasson, vígadjon és élvezzen, különösen akkor, ha valami „jux" vagy „heczcz", vagy legfőbb szenvedélye: valami „kirándulás" forog szóban. S itt mindjárt eleve meg kell engednünk a fatális tényt, hogy a háziasság iránti érzék, a bizalmas házi tűzhely mellett töltendő esteli együttlét utáni vágy és hajlam nincs valami különösen kifejlődve az igazi bécsinél, — mindig a szó legszorosabb értelmében vett „népet" értve. Előfordúl ugyan imitt-amott, különösen a hol a szegénység és nyomor összébbhúzódásra, nélkülözésre kényszerít, a benső családi életnek egy-egy jelenete, egy-egy olyan képe, mely a szívet meghatja s tiszteletre, sőt csodálatra kényszerít, látva, hogy a kevéssel beérés, a lemondás megható erénye a hősiességnek mily magaslatáig fokozódhatik; hogy a szenvedés és balsors, a nyomor és szükség csak még szorosabbra fűzi a kölcsönös szeretet kötelékeit; hogy az egyiknek önzetlen önfeláldozásában mily vigasz- talását és követendő példáját leli föl a másik, s hogy a kérlelhetetlen sorscsapások sulyja és terhe is mennyire könnyebbnek tetszik az által, hogy együtt viselik. Valóban gyakran a balsors az, a mi e szegény emberek között o. 13