Seite - 107 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Bevezetö Kötet (I), Band 2

101 Hogy aztán a mindenféle czitera- és vonós-négyes estélyek, egyéb zene- és tánezmulatságok, aztán a farsangi vígalmak, a „jóhírben álló" társas-, aztán a híres „hálósipkás-", „negligé-", „veréb-" és „szomszéd-bálok" stb., melyekkel az ő „mindennapi vendégeinek" minden figyelmes korcsmáros kedveskedni kötelességének tartjar a látogatóknak szintén jelentékeny szá- mára tarthatnak igényt, azt már a dolog természete, azaz hogy a bécsi nép megszokott természete, hozza magával. Tíz-tizenöt éve csak, hogy oda fönn a hűvösebb, „dolgos" éjszakon sokat élczelődtek a könnyű vérű bécsiek időt rabló, lelket ölő, sybarita és pazarló kávé- és korcsmaházi életmódja fölött; időközben ott is megízlelték ezt az edes mérget: jó ízűnek találták s Bécset ebben a tekintetben már eddig is jelentékenyen — túlszárnyalták. . . . Gúnyolódni szerető kritikusok e fejezet után könnyen megengedhetnék magoknak azt a megjegyzést, hogy Bécs „népéletének" leirója, bemutatván, ha csak vázlatos vonásokban is, a bécsi vendéglői életet, legnagyobb részt befejezte, a mi föladata volt. S e megjegyzés nem is volna egészen igazság- talan. De bármint legyen is, akad itt azért még más is megjegyezni való. Bécset egykor a „színházak városának" nevezték. Nem a múzsák tem- plomainak nagy száma miatt, mert e szám más nagy városokéhoz képest mindig szerény maradt; hanem amaz élénk, gyakran túlságba vitt érdeklődés folytán, melylyel a bécsi az ő külön kedvencz színházát s egyszer megszeretett kegyenczeit mindig fölkarolta. Itt azonban meg kell jegyeznünk, hogy a fennállott és a még fönnálló öt rendes színház közül sorban mindenik föl volt kapva külön-külön okokból egész időszakokon át. S az is egyik helyi sajátság, hogy itt egyes néposztályok nemzedékről nemzedékre mindig egy és ugyanazon színháznak maradnak hívei, még ha az a szinház gyökeres változásokon ment is keresztül, s hogy az unoka még ma is abba a színházba jár legszívesebben, melyet egykor a nagyapja kegyelt s a hol ő maga még mint tacskó gyerek újjongott örömében és sírt keservében. A középosztály köreiben mindig a két udvari szinház iránt volt a lelkesedés a legnagyobb és legmelegebb. Ez a vonzalom e körökben mind a mai napig fönnmaradt, noha a művészet letűnt aranykorának már nagyon élemedett, de teljesen hitelt érdemlő tanúi szerint az akkori alakításoknak nem mindenikét bírják ma elérni az epigonok. Abban az időben ünnep volt egy tisztességes polgárcsalád életében, mikor a családfő az ifjabb nemzedéknek megengedte, hogy ama nem ritka mintaelőadások valamelyikét, melyekért