Seite - 112 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Bevezetö Kötet (I), Band 2

estebédjét s szívhatta pipáját vagy szivarját, fölötte kényelmesnek találta s mellette a színházról egészen meg is feledkezett. A sikerűit példa által fölbátorítva, lassankint egész serege támadt a népénekeseknek, kiknek legnagyobb része aztán persze egészen más czélokat követett, mint Moser, a purificator és erkölcspapoló. Mindazonáltal léha programmjaik mellett is bőven arattak, a színházaknak pedig igen megérez- hető versenytársaivá lettek. Különösen akkor volt ez, mikor Fürst — ez a „legpajkosabb kedveltje a Camoenáknak" — a „kis deszkákon" megjelent, kihez később a hamar népszerűvé lett Matras is szegődött. Fürst kétségkívül igen eredeti jelenség volt, s a míg megmaradt szerény működési körében, játékának hatása elragadó vala. Fürst joggal tarthat számot arra az „érdemre", hogy évek egész során keresztül a bécsi lakos- ságnak legalább is fele, — és pedig minden osztályt és rendet beleértve — csaknem kizárólag ő vele, az új Amphionnal foglalkozott. Eredeti dalait, mint például a „Csak vizet ne!", a „Blauer Montag" stb. czíműt mindenfelé dalolták, s a figyelemre méltó énekes és furcsa „költő" előtt még a szalonok ajtai is megnyilottak. Midőn azonban dicsőségének tetőpontjára jutott, a becsvágy arra ösztökélte, hogy „színházigazgató" legyen; az is lett több ízben, de nem boldogúlt. Végre azonban mégis sikerűit a Práterben egy valóságos „népszinház"-at alapítania, természetesen alsóbb rendűt, mely az ő nevét viseli, s melynek a lakosság egy bizonyos osztálya előtt népsze- rűsége is volt, sőt van ma is. Csakhogy ő ezzel a szinház-alapítással saját- képi társadalmi állásocskájának a lajtorjáján mégis — alább szállott. Fürst, Mosernek e hatalmas ellenlábasa, a féktelenséget, a túlzást, a fesztelenséget, az érdességet, hogy ne mondjuk nyerseséget, s hangban és modorban a cynikus és durva érzékiséget tűzte zászlajára, a mi már önma- gában is meglepő és — vonzó vala. E mellett maró és megsemmisítő satyrájú négysoros verseit csicsergő, villanyozó dallamokkal is el tudta látni, melyek hamar átmentek fogékony polgártársai vérébe, mivel ezek a maró szövegű, gyújtó, metsző nóták az ősi bécsiek természetének — már tudniillik az „alsó" százezrekbe tartozókénak — tökéletesen megfeleltek, sőt azt élesen jellemezték is. Ez magyarázza meg a gúnyosan mosolygó Faun szereplésének roppant sikereit, kitől működése fénykorában bizonyos művelődési és társadalmi jelentőség sem volt elvitatható. Csakhogy Fürst, fájdalom, „iskolát" is alapított, és az ő tanítványai, kik mesterüket természetesen azonnal a leg- megdöbbentőbb módon túlszárnyalták, — hölgyek voltak. A gyöngéd női