Seite - 122 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Bevezetö Kötet (I), Band 2

116 Nussdorf s Dreher schwechati új telepe szolgálnak oly pontokúi, a hová a vállalkozóbb szellemű, sörre szomjas zarándokok, tömör oszlopokban, zsúfolásig megtöltött vasúti kocsikban vándorolni szoktak. A bornak és sörnek e szabadalmazott Mekkái felé való ily tömeges zarándoklás, bizonyos helyeknek ez az ezerszeres megszállása a bécsi emberre nézve (a ki már úgy született, hogy az egy helyben ülésre semmi hajlamot nem örökölt, sőt inkább minden időben kész „házi szökevény44, szenvedélyes szellőző, sétáló és kiránduló természetű) egyúttal vasárnapi mulatság, üdülő kúra, „Spritzfahrt44 és tourista kirándulás, szóval „Landpartie44, a hogy ő nevezi, s oly megszokás, melyet mulaszthatatlan testi kötelességének tekint. A bécsi ember a legszenvedélyesebb „kirándulgató44, s a földi élvezeteknek ezt a faját talán ő találta föl is. Annyi bizonyos, hogy egész művészetre vitte, a mire őt lakóhelyének fekvése is ingerelhette, mely a csábító tájképi szépségeknek egész koszorújától van körülvéve. E környéknek csaknem minden pontja egy-egy bájos idylli képnek, egy-egy kis paradicsom- nak volna nevezhető. Hiszen már 60 évvel ezelőtt valóságos hálaéneket dalolt egy lipótvárosi kedvelt bohózatban a hírneves „Cilii44, egy kis dalt, mely a bécsieket leikök mélyéig meghatotta, s melynek naiv szövege így hangzott: Csak még egyszer vágynám látni í Währing, Dornbach, Döbling, Hietzing, Szép hazám zöld tájait, Még csak egyszer lássalak, Ah, csak még egyszer bejárni S téged Weidling, a hol oly szép Dunánk vidám partjait! Kék ibolyák nyilanak! stb. „Bécs környéke!44 Benne van e két szóban minden, a mi szép, a mi a szivet földobogtatja, a lelket örömmel tölti el s a legbánatosabb embert is kibékíti sorsával. Bécs környéke! Ki látta, ki nézte meg a nélkül, hogy el ne vitte volna hirét világgá? Hol van az a város, mely Istentől ennyire meg volna áldva s a boldog Bécscsel mérkőzhetnék ? Zokon vehetni-e a torony magasságú falak közé szorított embertől, hogy — mihelyt szeme megpillantja a tikkasztó óriási város kapui előtt a smaragdszín domblánczot, — oda vágyik a lombos fák hűsítő árnyába s azt hiszi, hogy ha keresztül sétál az illatos réteken és virúló mezőkön, ott jobban fogja érezni magát, mint rekedt levegőjű lakóhelye szűk folyosói és sikátorai között? Kivált hogy ha a messze távol zöldelő erdő palástjából vagy egy tágas kilátást nyújtó magas, szellős terraszról egy-egy barátságosan hívogató, jó hirű étkező hely integet feléje, azzal biztatva a vándor útast,