Seite - 470 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Bevezetö Kötet (II), Band 3

470 szervezetből az állandó hadsereg rendszeréhez való átmenet. Már Wallenstein hadseregét sem oszlatták föl egészen soha. Lipót kormánya ezt a haderőt megkétszerezte, sőt megháromszorozta. Háború után egyes ezredeket mindig feloszlattak ugyan, de a mag megmaradt és azok az ezredek, melyek ama korban a Rajnánál és Magyarországban működtek, ma is tagjai az osztrák- magyar hadseregnek. Nagy időszak volt az s a háború maga azon iskola, a melyben olyan hadvezérek, mint Montecucculi, Lotharingi Károly, Badeni Lajos és Savoyai Jenő képezték ki magokat. Savoyai Jenő a Savoya-Carignan-ház mellékágából való Jenő Móricz soissonsi grófnak és Mancini Olympiának, Mazarin bibornok egyik unoka- hugának a fia volt. Jenő anyja nyitotta meg egykor ama hölgyek hosszú sorát, kik azzal dicsekedhettek, hogy legalább rövid időre megnyerték XIV. Lajos tetszését. Midőn Olympia tünedezni látta e hajlamot, s ama cselszövényei miatt, melyekkel magának a király kegyét megtartani igye- kezett, az udvar köréből kiútasíttatott, sorsát megnyugvással és megadással viselte ugyan, de bosszúvágyát gyermekeibe is át igyekezett oltani, mi különösen Jenőnél sikerült neki. Mint legifjabb s mint gyönge testalkatú fiút egyházi pályára szánták, őt ellenben már gyermekévei óta a katonai pálya iránt való ellenállhatatlan vonzalom hatotta át. Midőn tehát XIV. Lajos a „kis abbé"-tói, kit látni sem szeretett, megtagadta a kért lovasszázadot, az ifjú hátat fordított hazájának s két testvérbátyja példáját követve, Lipót császár szolgálatába állott. Egy lovassági ütközetben Petronellnél nyilt első alkalma sarkantyúját megérdemelnie. Hősiességeért azon nagy csatában, melylyel Bécs a török ostrom alól fölszabadíttatott, egy dragonyos ezred ezredesévé neveztetvén ki, a tovább hullámzó török háborúban s később a Francziaországgal folyt küzdelmekben olyan kiváló részt vett, hogy a császár tábornagygyá nevezte ki s reá bízta ama hadsereg főparancsnokságát, a melyet ő a zentai győzelemre vezetett. Lotharingi Károlylyal, ki a vitézi tudományokban mestere volt, Jenő sok tekintetben összehasonlítható: mint amaz, ő is magába zárkózott és kevés beszédű volt s teljesen belemerült hivatása nehéz kötelességeinek teljesítésébe. O sem adott a külszínre semmit; kávébarna színű s rézgombú felöltője a zentai csata óta világtörténelmi hírű. Hadvezéri hivatottságát magasztalással említi mindenki, valamint azt is, hogy mint az udvari hadi tanács elnöke a hadügyekben sokféle javítást kezdeményezett. De nem kevésbbé nagy volt mint államférfiú és diplomata is. És kiterjedt nyilvános tevékenységéhez olyan gazdasági érzék járúlt, a