Seite - 555 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Bevezetö Kötet (II), Band 3

555 letet táplált, s ez még azt a mély ellenszenvet is felülmúlta, a melyet a franczia anarchia „hydrája" keltett lelkében. Mint II. József, úgy Thugut is, legalább kezdetben Bajorország meg- szerzésére törekedett. Angliának, az új szövetséges óhajának megfelelően el kellett ugyan ejtenie a tervet, hogy a neerwindeni csata által visszanyert Belgiumot Bajorországért becserélje. De, mivel ugyanekkor kilátása nyilt, hogy Anglia esetleg megadja beleegyezését Bajorország megszerzéséhez, ha a cserét a Francziaország rovására teendő hódításokkal lehetne eszközölni, Thugut első sorban arra gondolt, hogy egy részt az osztrák Németalföldet a Sommeig terjeszsze ki, más részt Francziaországot a pyrenaei béke előtti határai közé szorítsa vissza. Ennélfogva az az állítás, melynek különben lényegileg már az 1793- évi osztrák hadviselési terv is ellene mond, mintha Thugut nem komolyan gondolt volna Elszász megszerzésére, épen olyan hibás, mint az a vélemény, hogy minden áron szabadúlni kivánt volna Belgiumtól. Épen az ellenkező igaz, mert Belgium birtokát szilárd védelmi gát szerzésével ohajtotta biztosítani. Csakhogy a francziákkal viselt háború szerencsétlen folyama halomra döntötte nem csupán az ez irányban teendő hódítások reményét s Bajor- ország megszerzésének kilátását, hanem végúl még Belgium elvesztését is maga után vonta. Ellenben több szerencsével fáradozott Thugut azon arány- talanság kiegyenlítésén, mely abban az egyoldalú nagyobbodásban rejlett, a melyben Poroszország Lengyelország második felosztásakor részesült. Cobenzl Lajos pétervári osztrák követnek volt fentartva, hogy jóvá tegye nagybátyja, Fülöp hibáját, midőn Oroszországgal új megegyezést létesített, a melyre a lengyeleknek Kosciusko alatti fölkelése szolgáltatott alkalmat. Ez volt Lengyelország harmadik és utolsó felosztása, a melynek jelentősége nem csupán abban állt, hogy Ausztriának jelentékeny területnagyobbodás jutott a krakói, lublini, chelmi és sandomiri palatinatusok megszerzésével, de még inkább azon körülményben, hogy a kevésbbé gazdagon dotált Porosz- ország az egyezménynyel szemben ellenkezését ép oly kevéssé érvényesít- hette, mint két évvel azelőtt Ausztria a maga kifogásait. A főegyezményhez (1795. január 3), a mely Lengyelország megmaradt részéről rendelkezett, titkos declaratio alakjában a két császári hatalom véd- és daczszövétségé járúlt, melynek éle első sorban ugyan Poroszország ellen volt intézve, de egyszersmind a keleti kérdésben Katalin czárnő és József császár tervei második kiadásának jelentkezik, mert egy új török háború esetére azt 70*