Seite - 559 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Bevezetö Kötet (II), Band 3

559 netele katasztrófává alakúihatott volna az ellenségre nézve. De Bonaparte nem szándékozott a végletekig vinni a dolgot, más részt a békepárt is diadalt ült Thugut fölött otthon a bécsi udvarban, a mely Németországban úgy, mint Európában magára hagyottnak látta magát. Ez okból nem maradt tehát hatástalan az a levél, melyet Bonaparte ravasz számítással Károly főherczeghez intézett. A leobeni fegyverszünetet a campo-formiói béke követte, mely Ausztriának Belgium és Lombardia elvesztésébe került; amaz Francziaországnak jutott, ez pedig a cisalpin köztársaság alkotó részévé lőn. Kárpótlásúl azonban a császár Isztriát és Dalmácziát, valamint a velenczei terra-firmát az Etschig kapta. Nagyon szerencsétlen békekötés volt ez, melyről joggal jegyzé meg Thugut: „Béke ! Béke! Hát hol van ? Még ebben a szerződésben sem látom biztosítva!44 Különösen Ausztriának a legközelebbi időben való fejlődését illetőleg jelez a campo-formiói béke sajnálatos forduló pontot. Mert azzal, hogy Belgium végképen elveszett és Breisgau a modenai herczegnek adandó kártérítésül lőn kijelölve, Ausztria kiszoríttatott Németországból, ellenben az Olaszországban tett új szerzeményekkel az állam terjeszkedő ereje oly népekre irányoztatott, a melyek az ő történetével semminemű kapcsolatban nem álltak s melyeket tehát állandóan megtartani igen bajos volt, nem is szólva a határ hiányos katonai kikerekítéséről és Bonaparte érzelmeiről, a ki azzal dicsekedett, hogy Velenczét csak kölcsön adta a császárnak, ki azt nem sokáig fogja birni. A campo-formiói béke mindenekelőtt azzal lőn válságossá Ausztriára nézve, hogy megpecsételte a német birodalom feloszlását. Magában véve nincs mit csodálkoznunk azon, hogy a német nemzet római szent birodalma, a mely, habár régiségénél fogva tiszteletre méltó, de mégis merő hagyo- mánynyá sülyedt, nem volt képes túlélni olyan időt, mely minden történeti hagyománynak hadat üzent; de a régi német birodalom megszűnéséhez a végső okot mégis a Rajna balpartjának Francziaország részére való átengedése szolgáltatta. A császár elég sokáig ellenezte ezt. Még Leobenben is megtagadták ez átengedést, mint a császár koronázási esküjével összeférhetetlent s csupán arra mutatkoztak hajlandóknak, hogy elismerik Francziaország „alkotmányos határait44, vagyis lemondanak azon területekről, a melyeket az 1795. augusztus 2 2-ki alkotmány a köztársaság kiegészítő alkotó részeinek nyilvá- nított. De az Udinében folyt tárgyalásokban újra fölmerült „Francziaország