Seite - 562 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Bevezetö Kötet (II), Band 3

562 visszaállítására. Csakhogy mindez a remény összeomlott, mikor Pál czár visszalépett a szövetségtói s Suvarovot hazájába rendelte vissza és mikor Bonaparte a directorium kormányának bukásával első consullá kikiáltva, a főparancsnokságot Olaszországban újra átvette, csapataival átvonult a Sz.-Bernát-hegységen, az osztrákokat hátban támadta meg s az elősiető Melassal Alessandria közelében Marengo falunál döntő csatát vívott (1800). Minthogy Németországban, midőn Károly főherczeg lemondott a fóvezér- ségről, a szerencse szintén nem kedvezett az osztrák fegyvereknek, sőt inkább Károly testvéröcscse, János főherczeg, Hohenlindennél (Bajorország- ban) Moreau által véres csatában megveretett, a császár kényszerítve látta magát a lunévillei békében megújítani a campo-formiói békét, a Rajna balpartját ismételve formaszerűen átengedni Francziaországnak s elismerni a cisalpin köztársaságnak Bonaparte elnöksége alatt olasz köztársasággá való átalakítását. A hohenlindeni nappal a végső, döntő csapás sújtotta Thugut rend- szerét is, mely már Campo-Formio óta meg volt ingatva. O maga a balszerencse közepette is magasan hordta ugyan fejét; „Bécs még nem a monarchia", mondá, mikor az ellenség már az osztrák fővároshoz közele- dett. De a császár engedett a közvélemény nyomásának s egyszersmind számba vette a világ változott helyzetét, midőn elbocsátá azt a minisztert, a kit ellenfelei mint „háború-báróu-t (Kriegsbaron) gyűlöltek, a ki „világ- romboló, oktalan makacsságával" a monarchiát a romlás szélére vitte és a kit bámulói Pittel hasonlítottak össze, kit, habár nem nagyság, de legalább kitartás tekintetében csakugyan elért. A lunévillei béke (1801. február 9) már nem a Thugut műve volt; azt már kiszemelt utódja, gróf Cobenzl Lajos kötötte meg, ki azonban csak az 1801. esztendő őszén vette át mint udvari és államkanczellár a minisztériu- mot. Addig az állam valami kormánytalan hajóhoz hasonlított s még akkor is, midőn Cobenzl az ügyek élére lépett, erős horgony nélkül, bizonytalanúl ingadozott ide-oda az osztrák politika. Ha Cobenzlnek hatalmában állt volna, akkor az Orosz- és Franczia- országgal kötött 1756-ki szövetség új életre ébredt volna, ellentétben Porosz- országgal, a melytől Ausztriát még mindig ki nem egyenlített ellentétek mély örvénye választotta el. E helyett azonban Cobenzlnek meg kellett érnie, hogy az a két hatalom, a melynek kegyét oly buzgalommal hajhászta, a fennforgó kérdésekről az ő tudta nélkül oly módon egyezett meg, a mely