Seite - 570 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Bevezetö Kötet (II), Band 3

570 legszorosabb csatlakozásban találhat a monarchia menekülést a teljes meg- semmisülés ellen. A bécsi béke után Napoleon hatalmának és szerencséjének delelőjén állott. Ausztriát és Poroszországot mélyen kimerítették az utolsó háborúk. A rajnai szövetség fejedelmei hűbéresek voltak, kiknek csapatai Napoleon zászlait követni kényszerűitek. Schönbrunnból kibocsátott rendeletével a mindenható császár eltörölte a pápa világi hatalmát, őt magát erőszakosan Savonába vitette, az egyházi államot pedig Francziaországgal egyesítette, a mely a többi olasz területek, Hollandia királyság s éjszak-nyugati Német- ország egy részének szintén ugyanakkor elrendelt bekebelezésével elérte legnagyobb kiterjedését. Teljes boldogságához Napoleonnak csupán az hiányzott, hogy nem volt fia és örököse; mert Beauharnais Josefinával való házassága magtalan maradt. Ez okból Napoleon elvált tőle s Mária Lujza osztrák főherczegnőt vette nőül. Ennek atyja, Ferencz császár, szükségesnek látta meghozni ez áldozatot részint azért, hogy meghiúsítsa Napoleonnak egy orosz nagyherczegnővel tervezett házasságát, részint pedig azért, mert azt a — Napoleonnak a saját rokonai iránt tanúsított ridegsége mellett minden esetre csalfa — reményt táplálta, hogy így, habár nem a franczia császár barátságát szerzi meg, de legalább időt nyer a monarchia újra megerősödésére. 1810. ápril 2-án ünnepié Napoleon a „Caesarok leányával" való esküvőjét, a melynél három királyné és két herczegasszony vitte az ara uszályát s hallatlan pompát fejtettek ki. A báli ünnepélyen, melyet Schwarzenberg herczeg osztrák nagykövet Párisban a császári házaspár tiszteletére adott, tűz támadt, melynek a herczeg sógorasszonya (midőn leányát, a későbbi Windisgrätz herczegnét a lángokból kimentette) áldozatűl esett, a mit vésztjósló előjelnek magyaráztak. De, midőn a francziák császárának a következő évben fia, „a római király" (utóbb reichstadti herczeg, meghalt 1832) született, Francziaország jövője biztosítottnak, Napoleon maga a jogszerű uralkodók sorába belépettnek látszott. Ekkor azonban az orosz hadjárat szerencséjének forduló pontjához vivé a császárt. Mert a Napoleon és Sándor császárok között való elóbbeni barátságot feszült viszony váltotta föl, minél inkább kitűnt, hogy az erfurti szövetség nem hasonlít a II. Katalin „tündéri" korabeli és II. Józseffel kötött egyezményhez, hanem azt czélozza, hogy Oroszország Franczia- ország akarata alá rendelje magát. Csakhamar nyílt ellenségeskedésre került