Seite - 579 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Bevezetö Kötet (II), Band 3

579 érzéke ama párt mögött, a melybe megalkotójának végső szándékait a szent szövetség takarta, az Európa felett való orosz hegemónia vágyát, ép úgy tudta értékesíteni ezt az eszmét is a-maga ezéljai szolgálatában, s mesteri felsőbbséggel átváltoztatni a ezárt a szabadelvűség fővédnökéből a reakczió lovagjává. Anglia ellenmondásán hajótörést szenvedett ugyan ama terv, hogy a szent szövetséget nemzetközi jogosítványokkal ellátott amphyk- tyonná fejleszszék ki; de e helyett ezentúl a kongresszusok (a troppaui, laibachi és veronai) és a fegyveres beavatkozások időszaka köszöntött be. Ez utóbbiak nemcsak a világrész forradalmi lázai, hanem minden nemzeti és szabadelvű mozgalom ellen irányúltak s a bécsi kabinet mindnyájokban és mindenütt, mint a konzervatív elv természetes őre és védője, és mint oly quietismus szószólója szerepelt, a mely magában véve az előzetes korszak felforgatásai ellen való természetes visszahatás volt ugyan, de egyszersmind minden teremtő gondolat hiányában nem kevésbbé erőszakosan gátolta az állami élet eleven keringését és csupán a pillanaton csüngve, inkább fejlesz- tette és fokozta a jövő ama veszélyeit, a melyeknek elejét akarta venni. Olyan kor volt ez egyszersmind, melyben ennek az iránynak a fő- képviselője majdnem példátlan tekintélynek és hatalomnak örvendett Európa uralkodóinál és államférfiainál, a kik mindnyájan az ő tanácsát kérték ki s a kikre mindnyájokra „Bécs volt az a Mekka, hová pillantásukat vetették s a kiknek Metternich volt a prófétájok". A mi azonban állását egészen páratlanná emelte, az azon öszhang volt, a melybe Metternich a maga szándé- kait császári urának a nézeteivel hozni tudta, a ki közvetetlenűl a lipcsei csata után a herczegi czímet adományozta neki, őt utóbb (1821) államkanczellárrá nevezte ki s különben is kegyelmének bizonyítékaival árasztotta el. Ferencz császár, noha természettől épen oly barátja volt a békének, mint atyja, uralkodása első napjaitól kezdve a háborűk hosszú sorára látta magát kárhoztatva, melyek őt úgy szólván önkéntelenül a régi jog előharezosává avatták amaz erők megrohanása ellenében, a melyek e jogot meg akarták semmisíteni. Trónokat és birodalmakat látott volt a forradalom örvényében elsülyedni, ő maga pedig fenékig ürítette e forradalom okozta keserűségek kelyhét. Ha a tapasztalás még olyan férfiakat is, mint Gentzet, Metternich későbbi bizalmas segédjét, a franczia forradalom lelkesült bámulóiból végre e forradalom elveinek legelkeseredettebb ellenségeivé tett: akkor elképzel- hetjük, hogy milyen hatást hagyhatott az események folyama olyan uralkodó lelkében, a ki kevésbbé élénk vérmérséklete mellett magában véve sem nagy 73*