Seite - 586 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Bevezetö Kötet (II), Band 3

586 Metternichnek a legfőbb büszkesége a bécsi kongresszusi akta volt, a melyet szívesen hallott a maga müvének nevezni, a minthogy az nagy részé- ben csakugyan az ő munkája volt. És mégis időközben nem egyszer arra kényszerítették őt a viszonyok, hogy a bécsi szerződésekkel ellentétben alakúit némely tényeket elismerjen, sőt végül arra is, hogy ő maga emelje kezét a saját műve megsemmisítésére Krakónak bekebelezésével, ami magában véve elkerülhetetlen volt ugyan, de azért úgy tűnt föl politikai pályája végén, mint valami nagy kérdőjel. A stabilitás ezen rendszere tovább fenntartotta magát Ausztriának a belügyeiben, mint a külügyekben. E rendszert Magyarország alkotmánya, noha a monarchiának korlátlanúl kormányzott nyugoti felével éles ellentétben állott, nem veszélyeztette legalább annyiban és mindaddig nem, a meddig a magyar nemességnek, az uralkodó osztálynak az érdeke szintén csupán az öröklött jogok fenntartására irányúit. Csakhogy ez megváltozott, midőn lassankint egyre hangosabban nyilvánúlt Magyarországban a reformok léte- sítésének óhaja. Épen az az aggódás, melylyel az alkotmánynak legszüksé- gesebb módosításait is folyton húzták-halasztották, ámbár utóbb az összes pártok találkoztak azon nézetben, hogy a meglevő állapotok tarthatatlanokká váltak, lassankint annyira fejleszté a magyar államélet történeti maradványai és a jelenkor elutasíthatatlan követelései között való ellentétet, hogy az alkotmánynak rögtöni teljes felforgatásától lehetett tartani. De a közéletben beállt nagy fordúlatot, főleg I. Ferencz császár halála óta, a régi örökös tartományokban sem lehetett többé félreismerni. Míg a kormány hatalmának egész nyomatékát latba vetette a német szövetségnél, hogy a kis államokban elnyomja a szabadelvűséget: az argus-szemű rendőri felügyelet és elzárkózás minden eszközével sem volt képes gátolni annak betódulását a maga német örökös tartományaiba, sőt ugyanekkor a rendi gyűlésekben is, a melyek tevékenysége réges-régen az úgy nevezett „postu- latum-gyűlések" üres formaságaivá sűlyedt, jelentkezni kezdtek az állami és a közügyekben való részvétel újjáébredésének legelső tünetei. De a legrosszabb, a mi ilyen körülmények közt történhetett, az volt, hogy a kormány lassankint elveszté az önmagában és a rendszere csalhatatlanságában való hitet a nélkül, hogy erőt talált volna magában ahhoz, hogy az ébredező önismeretnek meg- felelően cselekedjék. Minden úgy maradt, a mint addig volt. Nem ismerték félre ugyan az idők jeleit; de arra már nem érezték magokat elég erőseknek, hogy e jelek alatt győzzenek.