Seite - 280 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország I (2), Band 5/2

280 melynek Vámbéry Armin a legkiválóbb és legszellemesebb hirdetője. Hogy a már egész táborrá nőtt két nyelvész-párt közül melyik lesz valaha a győztes, az még mindig a jövő titka. A nagy érdekű vita eddigi folya- mából annyi már is eléggé kiderült, hogy a magyar nyelv, mint szintén az altaji nyelvek nagy családjához tartozó, úgy a finn-ugor, mint a török-tatár nyelvcsoporttal rokonsági viszonyban áll. Csak az még a kérdés, hogy eredetére nézve a finn-ugor nyelvcsoporthoz tartozik-e nyelvünk, a török- tatár rokonság pedig csak későbbi hatások eredménye; vagy megfordítva török-tatár eredetű, s a finn-ugor rokonságot az ide tartozó nyelvekkel való tartós érintkezés szülte. Egyébiránt még az is föltehető, hogy a további kuta- tások nyomán egy harmadik lehetőség fog kiderülni, t. i. az, hogy e nyelv a közös altaji alapból önállóan vált ki, mint harmadik ágazat, mely a később bekövetkezett föld- és néprajzi körülmények hatásai miatt nem hajthatott mellékágakat. E föltevésnek nem kevéssé kedvez a magyar nyelv fejlődésé- ben mutatkozó erős önállóság, melynek hatalma minden kölcsönvételt teljesen a nyelv szelleméhez tudott és tud idomítani még hangtani tekintetben is annyira, hogy nem ritkán csak a nyelvész minden oldalú elemezgetése s nagyon körűitekintő egybevetése képes megállapítani, ha vájjon egy némely szavunk ős magyar származású-e, avagy csak assimilált kölcsönvétel. Csak az bizonyos tehát föltétlenül, hogy a magyar a ragozó nyelvek közé tartozik, s ott is azoknak az egyike, melyekben a szótörzs és a módo- sító szóelemek (képzők, ragok) a legvilágosabban megkülönböztethetők egymástól úgy alakra, mint jelentésre nézve. Egyedi természetét illetőleg a magyar nyelv egyike a legszebb zengésű, legtökéletesebb szerkezetű és legvilágosabb szabatossággal szóló nyelveknek. Sajátszerű szép hangzása nemcsak onnan van, hogy irodalmilag is negyven tisztán ízeit szóhangot használ, hanem onnan is, hogy e hangok mind meg- annyi szabályos akkorddá illeszkedve csoportosűlnak szókká. Sarkalatos sajátság ugyanis e nyelvben, hogy magánhangzói magas, mély és közép fokozatúakra oszlanak (e, ö\ o, ü, || a, á, o, ó, i/, 11, || t\ í), s hogy az egyszerű magyar szókban, akárhány szótagszámig növeljék is azokat a képzők és ragok, csak egyazon fokozatú magánhangzók kerülhetnek együvé. E nagy és merev ellentétet a középfokozatú hangok egyenlítik ki annyiban, hogy ezek akár magas, akár mély hangokkal társúlhatnak s ilyenkor az úgy nevezett vegyes hangú szóknak adnak létet, melyek azonban ragozás és képzés tekintetében ekkor is okvetetlenül vagy magas, vagy mély hang-