Seite - 297 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország I (2), Band 5/2

297 kozás közben. Mindenütt van egy „falu bölcse", a kinek tanácsára a köznép hallgat, és egy „falu szája", a ki a nép nevében beszél. Képviselők beszá- moló beszédeinél, választási programmbeszédeknél a néptömeg általában a megfigyelő nyugalmat tanúsítja. A magyar nép nem alázatoskodik, nem hunyászkodik, de mindenkinek megadja a tiszteletet, kivált a tanúit embe- reknek ; papok, elöljárók, kedvelt urak szavára hallgat. A hogy nagy tömegében, úgy egyes alakjaiban is ilyen a magyar. Minden komolysága mellett sok humor van a kedélyében, ezt a magyar nép adomáiban majd bemutatjuk ; de komédiázni nem szeret, a bohóczság nem fér össze vele, az arcza nem való fintor képekre. Sajátszerű jellemvonás e mellett a magyar fajnál az élczelési, megtré- fálási hajlam, mely a középosztályokig felhatol. Egymást találó szúrásokkal csiklandozni, közhahota tárgyává tenni, kalandokat torzítva elmondani, gúnyneveket adni és visszaadni : minden társas összejövetelnek megszokott fűszere. S ezekért megharagudni a legrosszabb véralkatra mutatna. A meg- neheztelés, tiltakozás, komolyanvevés a társaságot megbontja, a haragvót elszigeteli. Ez élczelési hajlam legjobban ki van fejlődve a székelynél; azután Kecskemét és Kőrös vidékén; de legkevésbbé van otthon Debre- czenben; ott mindent komolyan vesznek, a hogy ezt Kazinczy Ferencz „arkádiai" processusa bizonyítja.* Egész vidékek is szeretik egymást gúny tárgyává tenni. Egyik helyen „az ürgét röptiben meglőtték", másikon a „lajtorját az erdőn keresztben vitték", ismét másutt „a szőlőt parázsban sütötték", majd megint a „zseb- órát ketyegő fenének nézték s agyonverték", Tpuskával furulyáit ak*, „a bikát a tornyon legeltették", „a pohánka vetést megúszták, tengernek nézték". Ilyenekről egész versezetek vannak irva. A melancholicus színezetet pedig feltaláljuk legelőször is nagyban és alapjában a búskomorsággal rokon rajongásig emelkedő honszeretetnél. A magyar nehezen tud külföldön megtelepedni, bármilyen jó dolga legyen is ; s ha a viszonyok kényszerítették a kitelepedésre, a második-harmadik nem- zedékben már visszakívánkozik. Népdalai tele vannak e bánatos mélázással, s régi példabeszéd, hogy „sírva vígad a magyar". Sír, ha a hazája eszébe jut. „Szememből könypatak csereg — Emlékedre, édes hazám !" Siratja a hűtlen * Kazinczy Csokonai sírkövére e feliratot ajánlotta a debreczenieknck : „Árkádiában éltem én is". S miután a földrajz Árkádiáról azt is írja, hogy az igen jó barom tenyésztő tartomány, ebból engesztelhetlen megneheztel és, sót irodalmi por („Árkádiái pör") támadt. M. 33