Seite - 307 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország I (2), Band 5/2

307 (fakép), bálványimádó, bálványozó, gerenda-bálvány (oszlop), kapu-bálvány, malom-bálvány (kapufélfa), bálványoz (rajongással szeret, tisztel), Bálványos- vár ; úgy áll, mint egy bálvány. A bálványok vagy emberkéz művei voltak, vagy képzelt, megszemélyesített dolgok, vagy végre olyan titokzatos tárgyak, melyeket a négy „elemu hozott létre. így alkotta s alkotja Erdélyben még most is a Föld-isten a félig ember, félig hal-formájú köveket ; a Víz-isten az „özönfá"-t, mely a fejszecsapástól szikrát hány; a Levegő-isten a „menkő"-t [(meteor); ilyen kőből készült az a pallos, melylyel a székely fejedelmek a „nap-vágás"-t * szokták megtenni], s a Tűz-isten a kétfejű emberalakot, milyet a kovásznai iszapvulkán (Pokolsara) dobott ki, stb. Régi krónikákban olvassuk, hogy, mikor a magyarok a keresztény- séget már fölvették, a magyarországi olasz hittérítők imájába a világimádás e képei még mind bele voltak foglalva ilyeténképen : „Légy magasztalva te nagy Isten a mi testvérünkkel, a Nappal. Oh mily szép, oh mily ragyogó : ő a te jelképed, Uram ! Légy áldva a mi asszonynénénkkel, a Holddal és a mi húgainkkal, a csillagokkal együtt, a kik olyan szépek és fényesek ! Légy áldva a mi süvünkkel, a Széllel együtt, a ki a felhőket és a derült időt hozza! Légy áldva a mi ángyikánkkal, a Vizzel együtt, a ki oly hasznos, jóizű és tiszta ! Légy áldva a mi uram- bátyánkkal, a Tűzzel együtt ! Oh mi szép, oh mi vidám, oh mi erős és hatalmas ő! Légy áldva, oh uram, a mi asszonyanyánkkal, a Földdel együtt, a ki minket táplál és megtart!" Az őshit áldozattevő személyeit rhabonbánnak (fejedelmi méltóság volt), táltosnak, horkásnak, gyulának nevezték; ezekhez járult a pörosztó, a billogos, meg a garabonczos. A mit Szent László törvénye eltilt, a tűzáldozás, mint népszokás a szentivánéji tűzünnepben mai nap is él a Dunán túl néhol a nép közt. Régi mivoltában így egészíti azt ki a képzelet plastikai ereje: „A nyári nagy csillaghullás estéje volt az ó-tűz oltó, a másnap az új-tűz gyújtó ünnep. Erre a napra minden asszony elvitte hazulról magával a tűz- * Napvágás. Ez is òsi szokás, mely a király-koronázásnál inai napig is fennmaradt. A meg- koronázott király, Szent István palástjával a vállán, pallosával a kezében, fehér paripán fellovagol a koronázási dombra, s ott a világ négy része felé a pallossal négy vágást intéz, annak a jeléül, hogy az országot bármely világrészből jövő ellenségtől meg fogja védeni. I. Lipót koronázásakor a budai török yezér gúnyt űzött ebből a szertartásból, bekötötte a fejét s hívatta a borbélyát, hogy gyógyítsa meg azt a mély sebet, a mit a magyar király ütött rajta. Bezzeg nem találta ezt a vágást olyan nevetni valónak az utódja, Abdurrahman, a ki a visszavívott Buda sánczai között lelte halálát. 39*