Seite - 394 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország I (2), Band 5/2

394 s csipkében, rojtokban vagy egyszerű szegélyben végződve. E ruhadarab olykor minden mértéket felülmúl szoknyabőségű száraival, s az albánokéra emlékeztető redői vei. A fiatal legény, ha lovon ül, bő gatyája mintegy kerek köpönyeg két szárnya borítja be lovát, s a szélben versenyt lebeg az ingújjal. A derékon néha keskeny fényes bőr, vagy színes selyem kendő, vagy karikás ostor tekerődzik öv gyanánt. Ezen övbe vagy az ezer-ránczú korczba van tűzve a selyemvirágokkal kivarrt nagy kerek-tányérú dohány- zsacskó, melynek számos sallangjain az aczél, a kovát-taplót rejtő szenes (erszény), a rézlapátocska, a parázsfogó, ^s egyéb népies joujou-k és bijou-k csilingelnek, a mint ezt az alföldi csikóst feltűntető képünk mutatja. Mennyire nemzeti jellegű ruhadarab ez, tanúsága az 1861-ki divat, mikor az úri fiatalság is kezdette viselni, de csakhamar letett róla, s vissza- adta a népnek a hosszú vékony furkósbottal együtt ; mint átengedte néhány évi erős és tüntető használat után a kigyós zsinórzattal gazdagon kihányt, derékhoz szíjjal övedzett, csizmaszárba húzott, kuruczos, szűk magyar- nadrágot is, melynek mind anyaga, mind színe azonos a dolmányéval. Ez a felsőbb osztályoktól öröklött darab a legnagyobb elterjedésben kiegészítőjévé lett a városias magyar dísz-öltözetnek, melyet a magyarországi s kivált a főváros-környéki németség is annyira megszeretett, hogy annak viselésében versenyez a magyarsággal. Hogy a női viseletnél felvett sorrendet megtartsuk, meg kell említenünk a férfi népviselet darabjai között a kötényt is. No, nem díszelegni vele, hanem ruhakimélőnek munka közben nagy darab földeken elmaradhatatlan a fehér, s néhol a kék kötő. A lábbeli. Nagy munka közben nyáron s kivált mezőn lehet látni a magyar embert mezítláb is, de nyilvános helyen ez ritkaság, s miként vélekedik népünk e tekintetben a tisztességről, érdekesen megvilágosítja egy kis adoma. Bemegy a paphoz az egyházfi pőrén és mezítláb, a hogy a szérűről jött s ott két vidéki elöljárót talál. „Hát keetek!" — támad rá a vidéki, — „mezítláb szoktak megjelenni ilyen szent helyen?" „Nem tudja keed", — vágott vissza a mezitlábos, — «hogy Mózesnek is úgy parancsolta az úr : Old le a te saruidat és úgy jöjj ide, mert szent a hely, a holott állasz?" De azért a mezítlábaskodás mindenütt kivétel. Népünk ízlése — ellenkező- leg, mint a nőnél — megköveteli, hogy a férfi eltakarja lábait. Régebben e czélra a csizmával vegyest szolgált a bocskor, a mi lábszárra ügyesen tekert szíjjaival nem is volt visszatetsző, ha megszokta a szem. A bocskort