Seite - 406 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország I (2), Band 5/2

406 fekete haj mellett a tejfehér gyenge-piros orcza. Ez utóbbit, ha a természet nem adja önként, kizsarolják tőle egy kis pireétóval (pirosító). Említettük, hogy a magyar ember tisztességérzete nem szereti a rosszat nevén nevezni ; az ő szótárában nincs haramia, csak szegény legény ; nincs szökött katona, csak „nyírett"; nincs „ördög", csak „rosszak". De az ormánsági nép minden mást felyülhalad ezen tisztességtudásban. Az ő nyelvén nincs „festék", csak „píreétó"; a nő nem festi magát, csak pireéti, a mi egészen más. Hisz az nem is szégyen az ő nézete szerint, mert a fehér-népnek kötelessége kifogástalan tisztán járni; de, ha egész héten sütteti magát a nappal, hogyan hozza hármóniába orczáját az ünneplő ruhájával? Erre való a píreétó, nem csábaságból, hanem ízlésből. Es ha valaki ezt elhanyagolja, van neki mit hallani: „A czéda! annyira se bir menni, hogy egy kicsit kikészítse magát, ha ember elé megy!" De, a mi e tekintetben az Ormánságban illő, ugyanaz egyébütt s főként az egész nagy alföldön tisztességtelen. Említésre méltó darab még az a két méter hosszú és egy méter széles piros csíkos szegélyzetű, házi szövésű „abrosz", (Vasmegyében „köczöle"), mely az ormánsági nőnek majdnem annyi, mint az alföldi embernek a suba, vagy utazóknak a plaid. Ez való esőben, hidegben, por ellen, szúnyog ellen; ez kisdede ágya, pólyája a mezőn; ebbe takarja a kézi terhet s ezzel fedi be vékás szapuját (nagy kerek kétfülű kosár), melyet fején emel és visz nagy messzeségre fáradság nélkül, hegyen föl, völgyön le olyan biztosság- gal, hogy soha meg nem billen a fején, holott soha kézzel nem fogja. Soha el nem botlik vele, mert a kin ez megtörténik, örök csúfja marad. Talicskát kezébe, általvetőt, kettős „garabót" vállára, batyut-butyrot hátára ormán- sági asszony s általában az egész drávai faj, melyhez tartozik, semmi körül- mények közt nem venne. Ez cselédnek való, és ő nem áll cselédnek. Vékás szapu! ez az ő glóriája; ez biztosítja egyenes járását és testállását, de e miatt vastagodnak meg nyakizmai is idő-előtt. Pécstől le a Drávára déli irányban nyil-egyenességgel szalad le a pécs- szlavoniai országút. Ezen országútnak túrony-harkányi részlete a viselet- választó vonal. Ezen útnál megállapodik az ormánsági nő és azt mondja: Mi fehérben járunk, azok ott tarkában; mi kebeét hordunk, azok ott szoknyát. Tarkában ! Valóban itt kezdődik a tarka világ; a selymes, a bársonyos, a posztós, a budás, a bekecses fényűzés; tart és terjed magát feledve, a Duna jobb partján Eszéktől fel Mohácsig. Mohácson felül Szegszárdig és