Seite - 432 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország I (2), Band 5/2

432 A hőmérséklet egyik szélsőségét, a nyári hevet, említettük ; a másik, télen a nagy hideg. Továbbá minden évszakban a hőmérsék roppant inga- dozása, mely itt úgy az embernek, valamint az állatnak az időjárás szeszélyei iránt való edzettségét föltételezi. S mint a hőmérséklettel, úgy vagyunk a csapadékkal is. Az, hogy ennek nagy része a téli hónapokra, esetleg júniusra esik, épen nem szolgál javára a mezőgazdaságnak. Az a bizonyos csöndes májusi országos eső, melyet a kabai biró az adoma szerint nagyobb értékűnek mondott a bécsi kincsestárnál, gyakran jámbor óhajtás marad, míg ellenkezője, a kétségbeejtő szárazság, sokkal többször uralkodik. Jő tehát az alföldre a szárazság, a meleg, a tikkasztó szél; tavasz nélkül beköszönt a nyár, melynek heve mindent ellankaszt, szomjassá lesz a fekete televényes talaj, ezer szája nyílik, ölnyi mélységben összerepedez; ott, hol zöldelni kellene a pázsitnak, elszárad és vöröslik. A gazda reggel a fölkelő, este a lenyugvó napot nézi, vizsgálván, nem vonúl-e borulás reá ; de az ég egyformán mosolygó kék marad és hónapokig tartó egyforma szépsége majdnem kétségbe ejt, a föld mindig szomjasabb és a szép, ragyogó ég nem akarja a szegény föld roppant szomját oltani. Végre közeleg a várva várt pillanat ; dél-keletről csipkézett szélű ködszerű fátyol emelkedik, mely mind sűrűbbé válik; először fehéres, azután ólomszerű színt nyer, felhő- tömbök támadnak, melyek mindinkább emelkednek, csönd áll be a pusztá- ban ; a hortobágyi csikós-gazda tereli kifelé a Borsósból a ménest a gunyhó melletti akolba; a többi pásztorok is vagy a karámhoz terelik a nyájat és a gunyhóban húzzák meg magukat, vagy szűrt akasztanak a nyakukba; lehajtják a kalap perémét és így várják be a nyáj mellett az esőt. A fellegek a zenitet meghaladják s ekkor keresztül czikázik rajtok a villám; a szél gyors iramlással söpri végig a port a síkon, utána pedig hull a zápor az Alföldre s örömmel ázik a pásztor, mert lesz mező, örömmel a gazda, mert munkájára megjött az áldás. A minő kitartó az ég az Alföldön derűit állapotában, hogy hetekig mindig egyforma kék boltozattal mosolyog: épen úgy az eső is állhatatos szokott itt lenni, ha egyszer neki ered. Esős időben elenyésznek a föld repedései, a laposok vízzel telnek meg, az országúton nem annyira talpán, mint gyakran csaknem az agyán jár a kerék; már nem a habok leánya, a bűbájos délibáb mutatja a vándor- nak a vizet: valóságos tavak, „belvizek" támadnak, és a föld árja is sok helyen fölfakad.