Seite - 476 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország I (2), Band 5/2

476 Az első csoporthoz tartozó erdők az ország éjszaki határvonalától dél felé a Duna folyamának pozsony—váczi irányában s a nagy magyar alföld éjszaki határa felé, nyugatról pedig a keleti Kárpátok határáig terjednek. Ezen erdők általában magas és közép-hegységi erdők, csak kis részben ereszkednek le a völgyek síkjára s Pozsony, Nyitra, Bars, továbbá Trencsén, Árva, Liptó, Szepes, Turócz, Zólyom, Hont, Nógrád, Heves, Borsod, Gömör, Abaúj-Torna és Sáros megyék területeit borítják. Az ország ezen részében vannak a legszebb fenyvesek, melyek a magas hegyvidék sziklás bérczeit borítják. Hol a tengeri már meg nem érik, a szántóvető már csak zabot és árpát termeszt s hol még tavasz végén is gyakran elfagy a burgonya szára : ott díszlik a fenyőerdő, mely a legszála- sabb fát adja. A sűrűn álló fatörzsek egymást érő koronái, a lúczfenyő leveleinek vidámabb és a jegenyefenyőének sötétebb zöld színével válta- kozva, komor sötétes árnyékot borítnak az erdő aljára, melynek lehullt tűlevelekkel vastagon borított talaján oly kényelmesen járhatni, mint a legpompásabb puha szőnyegen ; gyantaillattal telítve a levegő, mély csend honol körös-körűi, mert a lombos erdők énekesei a fenyvest kerülik s csak a fekete harkály rosszat sejtető kopácsolása zavarja itt-ott a csendet. Minél jobb karban van a fenyves, annál kevesebb változatosságot nyújt, és minél tovább hatolunk a hegységek hátulsó részébe, annál nagyobb területeket borít az egyenlő korú fa, de egyszersmind annál terjedelmesebb is az erdész munkássága, ki az erdőhasználat minden ily helyén egyszersmind a műveltség első apostola, törvén az útakat, szabályozván a vizeket s a korábban ott vándorolt pásztorokat számolni tudó munkás népcsoporttá emelvén. A patakok mentén lépten-nyomon sarkantyúkra, partvédő falakra, gátakra és fát fogó gerebekre akadunk s gyakran számos kilométer távol- ságra csak sziklákba vágott úton haladhatunk. Néhol megesik az is, hogy az agg fenyves kellő közepén jelentékeny terjedelmű fiatalos közé is jutunk. Itt aztán a földön korhadó fehér fatörzsek csakhamar eszünkbe juttatják, hogy felettük a vihar szomorú keze gazdálkodott, halomra döntvén az erdő kincsét. A fővölgyek felsőbb részeibe folytatván útunkat, mely rendesen a fa-szállításra szolgáló víz közelében vezet, eljutunk a mindinkább keskenyedő völgynek azon természctalkotta szorúlatához, mely mögött rendesen egy terjedelmes tó képét mutató vízfogó terűi el előttünk, melynek zöld vizében bájosan tükröződik vissza a kék égboltozat szürke felhőivel, s a tó szélén álló